Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

— Hát tudja, komaasszony, így vót, úgy vót. Ez ilyen, ez olyan. Az időt elpletykázták. Egyszer eszibe jut, hogy a csizma a kemence szájánál szárad. Fogja az edényt és szomorúan viszi haza, mer a baj eszibe jutott. Közbe az ember még az ágyba vót. — Hozd má a lábbelit, hát fő köll őtöznöm! Mér nem hozod? — Várjon ke, még a másikat kell bekennem! De az ember nyugodtan várt, hogy az asszony keni, de biz baj vót mert a rőzse a padkáig a kemencéből kiégett, és a csizma-lábbeli elégett. Most mit csinyájon? Visszamet a szomszédasszonyhoz. Panaszt nyújtott. Most mi fog lenni? A férje agyonüti, mer a csizma elégett. — Sose búsuljon komaasszony. Nem lesz belűle semmi baj. Figyeljen rám. Elmegy szépen haza, és fog söprűt, és bemegy a szobába, és mondja, hogy ott van egy macska, és hajtsa: sicc, sicc, a fene egye meg, hogy megeszi a túrus lepényt! De közbe vesse le a szoknyát, és a pöndölt egy gyönge cérnával kösse a derekához. Ha ott lesz a macska, ha nem, maga csak ezeket mondja. A férje hol van? Még az ágyba fekszik? Ne féljen semmit, nem lesz semmi baj ! A férje közbe mondja, hogy a lábbelit vigye be. Az asszony a macskát üldözi. Felfújódik, a madzag a derekán elszakad, az asszony meztelen marad. Férje mondja: Gyere közelebb! — Jaj, jaj, lássa hogy jártam! — Nem baj ! Odamegy az asszony az ágyhoz, az ember átöleli. Egy lábával fogja és földobja az ágyba. És megvót a lakodalom. Közbe mondja az asszony: — Jaj, ne gorombáskodjon, hagyjon, mert a csizmát a kemence szájához töttem, hogy szikkadjon. Hátha megég. Az ember munka közbe azt feleli: — Hadd égjen ! De innen el nem mész még ! Mikor az ember kész volt, az asszony fölöltözött. Kimegy a konyhába, a csizma elégett. — Ugye mondtam, hogy elég a lábbeli! — Nem baj, hozd be a faklumpát! (Mesélte Tihanyi József 80 éves 1964-ben) BALÁZSMISA KALANDJAI A NAGY HÁBORÚBAN Mikó én a tizennégyes években vótam a gőzös cséplőgépné vizes, vízhordó kocsivá, akkó nem vót a kutakba víz, nagy vót a szárazság. Hát osztán muszáj vót a Dunárú hordani a vizet. Vót egy jó kis pejkóm, de gebének nevezték, mert kicsit sovány is vót. De azér ahho képest elég erős vót. No, akkor aztán kimöntem a Dunára, belehajtottam a Duna szélibe, a vízbe, hogy majd onnan könnyebb lösz belemerni a vizet a lajtba, a lugzó hordóba, abba a lajtszerűségbe. No, osztán nízök ám, hát gyün ám Baja felül egy pasasér, ami hát akkor nevezték pasasérnak, olyan személyszállító féle hajó vót. No, osztán belehajtottam a vízbe. Ekezdött az én kesölyöm, az én gebém inni vizet. Hát tudják, annyi vizet ivott, hogy mikó a hajó má odaért irányomba, akkó mögfeneklött, úgy szigetöt ért, nem bírt a vízön mönni. No, erre osztán látták a kapitányok, a kormányos. Ekezdtek förtelmesen káromkonnyi. Fönyegetőztek, hogy ,,te büdös paraszt, hogy te ilyen mög amolyan." No, láttam ám, hogy nem vót a fele se teréfa. No, most Istenöm, mit csináljak? — gondótam. Ezök, ha kigyünnek, engöm agyonütnek. Fogtam, elgondótam magam, ekezdtem a pejkónak az ódalát, a vékonyait nyomogatni, ütögetni annyira, annyira, szegény lovam kínjába elkezdött má vizeni, vagyis hát pisáni, no. Mikó osztán az én lovam elkezdött pisáni, annyit hugyozott, annyit pisát, hogy a hajót mögemelte a víz, aztán elmönt Pöstre. Ez vót aztán az életömnek egyik legemlékezetösebb élménye. Ez vót úgy tizennégy, kilencszáztizennégy-tizennyóc, a háború alatt. Hát akkó én vótam a vízhordó: Koprivanac János, Balázsmisa. Hetvenhat éves vótam annak idejibe. Utána éngöm is besoroztak katonának. Hát osztán emöntem én. Annak idejin Pöstre köllött berukkónyi. Pöstrü aztán kivittek az olasz frontra bennünket. Hőőő! Ott aztán én vótam katona, katona. De egysző aztán kérdözték, hogy: — No vitézök, kinek mi a foglalkozása civilbe? Vagyis hát odahaza. Hőőő! Egyik ezt mondi, a másik azt mondi, én mög gondótam magamba, majd én is löszök valaki. Ere aztán gondutam magamba, bemondtam magamat, hogy én tudok hornista lönni, vagy hát mondjuk rá: kürtös, trombitás. Mondta is ám az a vezérkari, nem tudom ki vót, százezredös, vagy nem tudom, de nagy tiszt löhetött — No, hát akkó fiam, gyűjjön, próbájja ki ezt a rézkürtöt, mit tud, hogy tud fújni. Hát osztán atyámfiai, de most jó nízzenek ám ide, má aki nem nízhet, az mög csak hagassa hát. Fogtam azt az istentelen terombitát, rátöttem a szám szélire, belefúttam. Ahogy az a százezredös előttem át, akkorát fúttam bele abba a terombitába, hogy az menten egybű kiegyenesedött, a százezredöst mejj bevágta. Aztán úgy bukvenc, hanyatt esött. No, osztán több se köllött neköm. Mikó osztán az a nagy tisz; főtépászkodotí, azt hittem, hogy éngöm rögtön ki fog köttetnyi. De nem úgy vót. Aszondi neköm: — No, fiam, hát még ilyen bakára se akadtam amiuta a kétszárú komisznadrágomba bébúttam. Attú aztán kezdve vót is neköm sorom uján, job se kölöt má. No, osztán teltek a napok, mútak az évek, dût a háború. Aszondik egysző, hogy kinek vóna kedve hát szakácsnak jelentközni, mer tudják, abba az időbe nem igön értőitek a főzéshö a férfiak. Gondutam magamba, no, majd én beszerválok oda. Má csak azé is, legalább nem löszök majd éhös. Úgy is vót. Jelentköztem szakácsnak. Kérdi tüllem: — No, fiam, tudsz-e sütnyi is? Há — gondutam magamba, meg aztán mondtam: 357