Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

— Ó — azt mondja — mi van? Mingyá ű vót az első tanítványa — azt mondja — ő vót az első. — És — azt mondja — mit szót? — Mit? — azt mondja. Három vagy négy hét leforgása alatt má mindönt tud. Mer — azt mondja — mást nem köll tanítani csak űtet. Most — azt mondja — senki nincsen nála. Éppen — azt mondja — sikerült elvinni a kutyát. Hát bele is nyugodott a pap. Hát egy hét, bele se telt egy hét átmén a kántorhoz. — Te komám, mikor mész má a bátyádhoz, má a testvéredhez megnézni a kutyát? — Hát — azt mondja — elmehetek, de hát útiköltséget kérek a tisztelendő úrtól. — Ne félj, komám, én adok útiköltséget, csak eredj ! Hát erre föl a kántor megin fölkerekedett, és elment a bátyjához. De hát mikor elment a bátyjához, a kutya má alig szédölgött az udvaron, olyan sovány vót. Persze mer a bátyja nem adott neki önni, amit ő vitt, hanem saját maga ötté mög, mer más önnivalója nem vót. Visszagyün a kántor, de a pap alig várta, hogy gyüjjön vissza. Nem is várta áztat, hogy az ü lakására elmönjön, a paphoz, hanem mindjárt átszaladt a kántorhoz. — No, komám, mi van a kutyával? — Hát mi vóna — azt mondja. Amikor elmentem — azt mondja — mingyá szótagolva fogadott — aszongya — — nyitott ajtót meg mindönt — aszongya. Jó napot kívánok, meg ehhöz hasonlókat. Én csak — aszongya — níztem nagyot, hogy egy hét alatt — aszongya — ennyire megtanút a kutya. Hát jól van — aszongya — ott hagytam a kutyát. Visszagyütt a kántor. Megin átmén a pap. — No, mi van vele? — Ó — aszongya — má perfektül beszél. Má írni is tud — aszongya. Csak még a számolással, még avval van baja egy kicsit. Hát jó van — aszongya. — Még egy hét, utána megin elmész — aszongya — megnízni, hogy mi van vele. Hát megin letelik majdnem egy hét, de a pap izgatott vót nagyon. Hogy hát mi van a kutyával. Megin átmén a kántorhó. — No, mi van, komám? Mikor mész el a kutyáért? — Hát — aszongya — még nem lehet elmenni a kutyáér, de — aszongya — elmehetek megnézni, de a cekket maga állja, szóval az útiköltséget. — Nagyon szívesen. Megin egy jókora csomagot készítött a kutyának, csak hogy lögyön bőven önnivaló meg innivalója neki. Hát el is vitte a testvérjihő. A kutya má meg se vakkant, fő se kelt. Má olyan sovány vót, mint a templom egere, ahogy szokták mondani. No, hát jó van. Visszagyün a kántor megin. — No, mi van a kutyával? — kérdözi a pap. — Hát mi vóna? — aszongya. Má írni, olvasni perfektül tud. Számolni — aszongya — még mindig akad a számolással. De — aszongya — az aláírással meg ilyesmivel.. . az — aszongya — mehet neki. Az mehet. — Ej, hát jóvan. Ide figyelj, komám — aszongya — de most má jó lösz — aszongya — hazahozni a kutyát, mer hát — aszongya, — amit hát nem tanút meg ottan, majd én itthun — aszongya — itt idomítom én tovább. Hát el is ment a kántor végfizetéssel. Nem tudom én hány ezer forintot adott neki, hogy a testvérjit kifizesse, a tandíjat meg ehhez hasonlókat. Hát el is ment a kántor. Úgy, hogy elintézte pénz dógábul meg minden. De mikor elment, má a kutya megdöglött. De most mit csináljon a kántor a pappal? Hogy kő visszagyünni? Hát csak kő visszagyünni, mer csak kő üzenetet adni, hogy megdöglött a kutya. Hát útközbe gondókozott, hogy mit is mondjon a papnak. Hát nem is ment el a saját lakására, hanem egyenesen bement a pap lakására. Ottan dicsértesséket köszönt. — Tisztelendő úr, meggyüttem. — No, mi újság? Mi van? Mi van a kutyával? Nem hoztad el? — Nem. — Mér? — Jaj, hagyja, tisztelendő úr! Hagyja! — aszongya — hagyja! — Mér? — aszongya. — Hát képzelje el, tisztelendő úr, mikor — aszongya — bekopogok, mingyá a kutya nyitott ajtót neköm — aszongya — , szobaajtót. Mingyá húzott neköm széköt az asztalhoz. „Tessék ide ülni!" Oszt oda üt a kántor, de mellé meg a kutya is odaüt. Elkezdte osztán mondogatni: ,,Hát az a büdös csavargó csibész pap él-e még? Emlékszik-e még arra, hogy mikó a szakácsnét nyomta az ágyon? És akkor az ágy leszakadt. Majdnem — aszongya — én megdöglöttem az ágy alatt. Az a büdös csavargó, meg disznó, meg erre meg arra . . .! "Elkezdött a kutya ottan mondogatni. Hát — aszongya — tisztelendő úr, én eztet valahogy hát sértve vettem. És akkó fogtam magamat, pofonvágtam a kutyát. A kutya lefordut a székrül, mingyá megdöglött. Aszongya a pap : — Jó csinátad, komám. Mer ha hazagyütt vóna az a kutya, mindönt emagyarázott vóna, hogy én mit csinálok. (Mesélte Harangozó István 46 éves 1970-ben) LOVAGGÁ LETTEM AaTh 1961B* Mikor én a Kengyel várába lovaggá lettem, pókhálós kabátomat a fogasra tettem, bikanyál nadrágomat jól kibéleltettem. Kipányváztam a nyerget, fejem alá tettem a lovat. Mikor reggel jókor felkelek, már délre sütött a nap. Felfogtam a pányvakötelet, elmentem, megnéztem, hogy legel a nyereg. Hát a lovat az egér megette, Farkas a nyerget tisztára szedte. 355