Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

odatette a parthoz, Ő megin elbújt a fűzfa mögé. Hát kigyüttek a gyerekek. Fölőtöztek. — No hát — aszongya — apuka, most gyühetsz ! Hát oda ment. Akkó mondták a gyerekek: — Maga a mi apukánk. A mi anyukánk minket szült, aranyhajú gyerekeket. De az anyukája az boszorkány, az levágta nekünk a nyakunkat, azt eltemetett a küszöb alá. Azt ott mindennap aranyfa nyőlt, mind a kettőnknek a szivibül. Azt akkor a boszorkány azt mondta, hogy ágyakat kell csinálni. Oszt megcsináltatták az ágyakat, aztán akkor az egyiken aludt, a másikon megin édesanyuka. Azt akkor beszélgettünk, meghallotta a boszorkány. Azt akkor kellett égetni. Azt akkor elégették. Két szikra kiment a kéményen, akkor megin lettünk két aranyhajú bárány. Hát akkor a boszorkány megbetegedett, azt mondta, hogy hát le kő vágni, mer ű nagyon beteg. Levágtak minket, oszt megfőztek a boszorkánynak. Oszt akkor a szolgáló ment mosni vízre azt a bundát, oszt akkor kettő leszakadt, oszt akkor mink vagyunk azok az aranyhajú gyerekek. Akkor odatette maga mellé a hintóba, oszt elvitték haza. Akkor mondták mingyá, hogy hun van befalazva az anyukájuk. Mikó kifalazták, hát ulyan nagy kutyák vótak, hogy hát anyukájuknak a vérit sziták. A boszorkányt megin megfogták, és a lónak a farkára kötötték, amelyik még sose vót az istállóbul, azt a farkára kötötték oszt akkor elengedték a lovat. Most is szalad a ló vele, ha meg nem döglött. Vége. (Mesélte Koprivanacz Jánosné Szűcs Erzsébet 60 éves 1970-ben.) A NAP, A HOLD MEG A SZÉL SÓGOR AaTh4 552 A (MNK 304**) (AaTh 4 556F*) + AaTh 1930 Egyszer volt egy király, feleségével éltek egy országban. Volt neki három lánya és három fia. És idős volt a király is mög a felesége is. Aztán a felesége meghalt neki. Úgy talán rá egy hónapra ő is megbetegödött, beteg lőtt a király is. És aszonta fiainak, hogy: — Hát gyerekeim, én most má nem sokáig élek. Úgy látom, nekem is ki kell múlni a világbul. Úgy hát nem kérek mást tűletek, hanem hát a három lánynak, arra való, hogy mind a három férjhöz mönjön. Ha valaki elgyün kérőbe, amelyikhöz elgyünnek kérőbe, az fogja össze a pekvancát, menjen is hozzá, má ahho, aki eljött kérni. A gyerekeknek meg azt mondta, a fiainak, hogy: — Tik meg, ha én maghalok, akkor szóval mindön este ű közülük egy mönjön el őrizni az ő sírját. Először a legidősebb aztán a másik, aztán a harmadik. Hát nemsokára az öreg is meghalt. Hát amikor besötétedött, a vacsora mögvót, hát valaki kopog az ablakon. És kérdezte, hogy ki az. Hát mondta, hogy elgyütt lánykérőbe, a legidősebb lányt akarja kikérni. Mindjárt be is hittak. Mindjárt fogta a lány, ahogy az apja mondta, a pekvancát, má ment is. Ami vót gyűrűje, azt elvágta kettébe, s a legkisebbik lánynak (?) áztat odaadta, amikor találkoznak, hogy arról ismerik meg egymást, hogy összepászítják a gyűrűjüket. És akkor már kezet fogtak, és el is mentek tovább. Ez a legidősebb fiú meg fogta össze magát, és ment is már a temetőbe őrizni az apja sírját. Mikor eljött az éjfél körül, hát valami fehér köntösben jött valami hozzá a temetőben. U meg mikor látta, hogy gyün, mögijedt, hazaszaladt ahol lakik. Ez az első este volt. Kérdezték, a másik két testvér, hogy hát mi vót. Hát nem akarta megmondani. — Hát majd meglássátok ti is. Másik este, akkor megin megvót a vacsora, vacsora után megin beszégettek, hát megin kopog valaki az ablakon. Együtt a másik lánynak a kérője megint. De az első az Nap volt, aki az első kérő vót. Ez a másik meg a Hold vót. Akkó a is fogta össze a pekvancát, s a is elment ahhó. Hát aztán harmadik este rágyütt a harmadik fiára a sor, hogy hát a is elmén őrizni a sírt. És akkor harmadik este, megin eljött a kérő, az mög a Szél volt. A harmadik is, szóval minden lány adott fél gyűrűt a testvérének, hogy ha valahol összetalálkoznak, akkor mögismerik egymást, a gyűrűket összepasszítsák, és mögismerik egymást. Testvérek vótak, ha találkoznak az életbe is. Akkor a sírhó elmönt a legfiatalabb fia megőrizni arra az éjszakára. És akkor éjféltájt közeledett, hát gyün valaki hozzája. Ű meg kardot is vitt magával meg puskát is. Mikor eljött a sírhoz, szóval közeledett a sírhoz, akkor a karddal csinált olyan kvaszt maga körül, hát így ide be nem gyühet, mert én akkor összedarabollak. Az nem ijedt meg, mint ahogy a két bátyja úgy megijedt. És amikor hozzá közeledett, de nem tudta kinézni, hogy micsoda, hozzá akart gyünni, ű meg fogta a kardját, és összedarabolta áztat a kísértetet, vagy mi vót. Fehérbe vót fölőtözve, de ő se tudta, hogy mi az. Mert látta, hogy fehér. Hát aztán, amikor összetalálkoztak, hát legalább vóna neki gyufája, hogy mögnizze, hogy mi az, mi vót az, amit ű összevágott. Aztán ahogy nézett arra a messziségbe, látott valami világosságot egy helen. Gondóta magába, elmén arra. Világosságot, nyilván van ott valaki, majd kér gyufát, s mögnézi, hogy mi az ottan, akit ü ottan összevágott. Legalább mög tudja mondani a bátyjainak, hogy mit vágott össze. Hát amint ment, mendegélt, odaért ahhó a tűzhő. Nagy óriási ember fél ökröt süt a nyárson. Óriási ember vót. Aszongya : — Aggyisten, jó nagyapám. Mit csinál? — aszongya. — Sütöm az ökröt. Gyere ide, ülj ide mellém! Merre mész, amerre a madár se jár? — aszongya. Gyere ülj, ide mellém! Hát — aszongya — akkor má meg is éheztél. Vágott neki egy darabot az ökörből, sűt húsbú, aztán meg egy kis kenyeret is. Falatoztak, és kérdezte, hogy: — Mi járatba vagy? Akkor elmesélte azt, hogy hogy járt, aztán hol volt, hogy őrizte az apja sírját, s meg akarta nézni, hogy mit vágott össze. És ha kérne gyufát, hogy azzal majd lát. Aszongya, hogy: — Én nem adhatok, hanem látsz arra egy másik űzet, eridj oda, hátha annak van, nekem nincs több gyufám. 348