Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Fehér Z.: Bátyai népmesék

„Hát János bácsi, az má nem igaz!" Mögát. „Pucojjon le a kocsirul" ! Azé, hogy azt mondta, hogy az nem igaz. És le is szállította." A hazugmesék jórésze az ő nevéhez fűződik. A kocsmában egyszer egy hitetlenkedő azt mondta: ,,Az istenedet teneked, te bolond vagy! Ez meg neki: Ki vagyok én neked? Oszt akkor összevesztek." (Bencze M.) A paprikahasogatás női munka volt. „Paprikahasogatás közbe is mesétek. Az asszonyok ott ültek a szárítóba, ott az egyik ezt, a másik azt meséte. Férfiak em vótak, esetleg gyerekek segítettek az anyjuknak. (Harangozó I.) Az erős paprika szinte kimarta a nők kezét, esténként hiába áztatták, éjszaka alig bírtak aludni a csípő fájdalomtól, de másnap meg harmadnap folytatni kellett a szörnyű munkát. A tündérmesék ebből a világból ragadták ki őket. Koprivanaczné Szűcs Erzsébet három tündérmeséje ízelítőt ad az „asszonymesékből". Hol tanulta ezeket? — kérdeztem tőle. ,,Ahon hasítottunk paprikát. Egyik mesét egyik felit, másik másik felit. Oszt én fejembe tartottam, oszt én tudok meséni." — Nem meséskönyvből tanulta? — faggattam tovább. „Nem, nem. így asszonyoktul. Ki mit tudott meséni." Miklósiné Fekete Julianna egy hazugmese kapcsán így vallott: „Mikor jártunk paprikát csipködni, és vót köztünk idősebb asszonyok, mert akkor én 13—14 éves vótam, amikor kezdtem járni dógozni, és azok között vótak má 50 évesek is, akik jártak velünk, és azok mesétek az ilyen gyerekeknek való mesét. Ezt a Katica néni meséte. О sok könyvet szokott olvasni. Ez nyilván valami könyvbe vót." „Vót ,mikor elmentünk fonyóházba — emlékezett Sáfárné Fekete Mária. Szőttünk, fonytunk. Akkó legények is gyüttek oda, lányok is. Akkó egyik legény is valamit mesét, a másik másikat. A legények mesétek különösen. Egyszer a Balázs apja mesét, még legény vót. A testvérem meg kisebb vót, ő is hallgatta. Meséte, hogy valaki ment a fűzfára fészket kiszedni. Akkor hazaszaladt létráért..." A fonóbeli mesélés emléke a „kráj koncu" (vége a fonálnak) befejező formula. Disznótorokban idősebb férfiaké a szó. Rendszerint katonakalandjaikj ól mesélnek. Amíg a vacsora el nem készült, az öregek mesével szórakoztatták a szobában a gyerekeket. Vasárnap délutánonként az utcabeli szomszédok egy-egy ház elé ülnek ki a partra vagy a magukkal vitt gyalogszékre, és beszélgetnek. Mádiné Harangozó Erzsébet szerint a 20-as években volt egy ember, aki arról volt nevezetes, hogy ilyenkor újságot tartott maga elé, s úgy tett, mintha abból olvasna föl, közben kitalált történetekkel szórakoztatta hallgatóit. Téli estéken divat a szomszédolás. Különösen szívesen mennek olyan helyre, ahol jó előadó a gazda. „Téli estéken, mikor elmentünk hozzájuk (Guti Jánosékhoz) beszélgetni, hosszúk vótak az esték, mit csináljon az ember, ugye mink nem tudunk olyan humiféle dógukrul beszélni, csak meséről, felnőttek is vótak a társaságba. Apjuk, anyjuk, szomszédok, akik átgyüttek oda, nemcsak a gyerekek . . . Kártyáztak a férfiak, az asszonyok meg fonytak rokkával... A mesét felnőttek is hallgatták, ha hallgatták, de mink (gyerekek) hallgattuk." (Harangozó I.) Nagymamák unokájuknak meg a szomszéd gyermekeknek többször elmesélik ugyanazt a mesét. Sáfárné Fekete Mária mondja: „Az Árvái gyerekek, má ugyan legények, most is mondják, ha találkoznak velem: Hát babó, azér van a orrunkon luk, mer maga oda dobta a pecát?" Ezzel céloznak a sokszor hallott mese befejező formulájára. Sáfárnétól Endre nevű unokája így szokta kérni a tréfás mesét: „Azt a szarost!" (A gügye legény megnevetteti a királylányt) Szabó Istvánnétól tudom, hogy ha ilyen szomszédolások alkalmával ki akar menni egy kisgyerek pisilni, akkor elmondják neki a farkas által elrabolt gyerek történetét ijesztésül ezzel a tanulsággal: Ne menj ki, mer te is úgy jársz! A családi mesélésről így beszélt M. Szőke Pál: „Az unokáinak meg a fiainak mesét az öregapám. Hát nem vót villany. Este öt órakor, hat órakor sötét vót télön. Odaállt a kiságyhoz a sparhelt végibe. Csikó sparhelünk vót, beépített sparhelünk. A nagypapa nekünk mindig mesét. Addig mesét, míg el nem aludtunk. Sötétbe. Olaj drága vót, petróleum! — No, alusztok? — Nem, nagypapa! Mikó má nem szót senki vissza, akkó abbahagyta. Mink mindig nyaggattuk: No, nagypapa, meséljen!" „Nagyapám mindig mesét. Ha nem akartam aludni, mindig ilyen mesékkel altatott el. Első unoka vótam" — emlékezik a 65 éves Végh Péter. Decsák Józseféknál a családi mesélésben egy katonai szokás őrződött meg. „Téli időkbe, mikor korán feküdtünk le, nem birtunk aludni. Akkor kértük apánkat, hogy meséljen nekünk valamit. És az (A kocsmáros lánya meg a betyárok — AaTh 955) valahogy legjobban tetszett mindnyájunknak. És akkor, 335