Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)
Szabó L.: A kiskunsági puszták emléke a mai Jászságban
Az őszi behajtás újabb híreket, eseményt hozott. A jószág gyarapodását vagy a benne esett kárt most ki-ki maga szemével láthatta, s beszédtéma volt egész télen át mindaz, ami lent történt. Sőt a pusztát télen sem hagyták magára, ellenőrizték, hogy nem legeltetik-e télen a pusztát a környékbeli közeli városok, mert ez is csak bizonyos fizetség fejében volt megengedhető (,,... az ottan maradt Gazt és téli legelőt a szomszédok ingyen ne használhassák . . ."). 47 Nem volt célunk részletes rajzát adni a kiskunsági pásztoréletnek, hiszen ezt kitűnő munkák dolgozták már fel átfogóan és részleteiben, csupán arra szerettünk volna rámutatni, hogy évről-évre egy másfél századon át ugyanúgy ismétlődtek a pusztával kapcsolatos cselekedetek, kialakult és mindenki által ismert mechanizmusa volt a puszták használatának, s ezt a hatóság évről-évre finomította, részleteiben mind jobban meghatározottá tette. Jóllehet a puszták ügyeit az elöljáróság és választott személyek intézték, mégis köze volt hozzá személyszerint is az embereknek, a saját munkájuk, saját tapasztalataik is megvoltak a pusztával kapcsolatban. Évről-évre jártak oda a férfiak különböző munkákat végezni, tudomást szerezhettek minden apró részletről, s az elöljáróság ezt a tájékoztatást kötelességének is érezte megadni. Az itt vázolt, nagy vonásokkal felírt képet természetesen olyan aprólékos leírások tehetik teljessé, mint a Kiskunság pásztoréletéről szóló nagyszerű munkák (Tálasi István, Szabó Kálmán, Nagy Cirok László, Madarassy László). 48 Az e munkákban összegyűjtött ismeretek Jászság a népe előtt is többé kevésbé tudottak lehettek, hiszen maguknak is ott volt a hatalmas értéket képező állatállományuk, a kecskeméti, nagykőrösi, szabadszállási, halasi, félegyházi, kunszentmiklósi gulyák, ménesek, juhnyájak szomszédságában. III. A jászságiak kiskunsági pusztákról való emlékeit három csoportba sorolhatjuk. Csoportosításunk nem műfaji, hanem tartalmi. Azt tartja szemelőtt, hogy hogyan kapcsolódik a tényleges valósághoz az emlékanyag: közvetlenül-e, mint tudás, tapasztalat; áttéte47 RUSVAY Lajos, 1970. 102-103. 48 TÁLASI István, 1936. - NAGY CZIROK László, 1959. — SZABÓ Kálmán, 1942., MADARASSY László, 1912. lesen-e, mint valamely eseményhez öntudatlanul ragadt valóságanyag; vagy egyáltalán nincsen közvetlen kapcsolata a tényekkel, csupán vélt tudás. Természetesen nem mellékes a forma sem, figyelnünk kell arra is, hogy mennyire szerveződött az ismeretanyag önálló műfajjá. Ez azonban inkább következménye magának az ismeretanyagnak, a valósághoz való kötődés természetének, s nem annyira oka. A három csoport a következő: 1. A puszták meglétéről, használatáról, használatának módjáról, az ott folyó életről, gazdálkodásról való tudásuk. (Az ebbe a csoportba tartozó anyaghoz semmiféle történet nem kapcsolódik, nincs meséje, csupán a tapasztalat, emlékezések összessége.). 2. A pusztán valóságban is megtörtént különféle esetek, az ott élő személyek életmozzanataihoz fűződő emlékek, amelyek elmondása közben, mintegy hitelesítésként felidéződnek öntudatlanul is ismeretek a puszta hétköznapjaira vonatkozóan. Az elbeszélés célja a cselekmény megjelenítése és nem pedig a pusztáról való ismeretek közlése. Rendszerint határozottabb műfaji formát öltenek (igaztörténet, családi esemény, monda, anekdota, ballada). 3. Határozott műfajú folkloralkotások (balladák, dalok, csúfolódók, anekdoták), amelyek országosan ismertek, de néhányszavas kiegészítéssel a kiskunsági pusztákhoz kötik a cselekményét. Mindhárom csoportra könnyű adatközlőt találni bármelyik jászsági településen. Ám a három csoport tartalmilag nem ugyanolyan értékű. Az alábbiakban néhány jellemző adatot közlünk mindhárom csoportra vonatkozóan: 1. „Hát itten mán nincsen semmi legelő. Azelőtt Dósának vót sok. Nemcsak itt, hanem Szentlászlón is, mer ügyi Szentlászló puszta, ott Félegyháza, Kiskunfélegyháza körül van valahol, az a miénk vót, a dósaiaké. Oda minden tavasszal lehajtották a jószágot, ősszel meg fel, amíg a hó le nem esett. Hallottam az öregektől. Nagyon sok jószág vót ott. Itt a szomszédba vót olyan ól, amékbe 30 jószág is befért, mer ez akkor kert vót. így álltak ni a jószágok: szembe egymással, én még gyerekkoromba láttam. Azt mondják az tele vót, alig fért bele a jószág, mikor télire felhajtották." (Jászdózsa, 1969. Ludrik András 83 éves). ,,Na régen annyi jószág vót itt Arokszálláson, mert egész Agón, Szentandráson jószágot tartottak az öregek, csak itt az árokszállási határt művelték, itt 313
