Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)
Szilágyi M.: A magyar halászat néprajzi kutatásának elméletei és módszertani próblémái
— esetleg — új rendszerbe foglalják tapasztalataikat. Ha tehát a halászati technika részletkérdéseit és táji különbségeit bemutató néprajzi tanulmányok vázlatos szemléjét elvégezzük, azt kell keresnünk : hogyan foglalhatók egységes rendszerbe ezek az egymással eléggé lazán összefüggő kutatások. 122 A recens technika néprajzi kutatói (olykor 30, 50, vagy 80 évvel Л magyar halászat könyve megjelenése után!) tulajdonképpen ugyanabból a pozícióból indultak, mint HERMAN, akit „kiegészíteni" szándékoztak: a „hagyományos" eszközök és fogási módok lassan eltűnnek (vagy már eltűntek), „korábban" sokkal több lehetőség lett volna a gyűjtésre . . . Idő telvén azonban az ármentesítések (és a halászat kapitalista szellemű megszerveződése) előtti víziélet elérhetetlen messzeségbe került; a gyűjtők alapvetően megváltozott vízrajzi és társadalmi feltételek mellett dolgozó halászokkal találkoztak. De mert HERMAN kellő hangsúllyal ráirányította a figyelmet arra, amit „archaikusnak" tekinthet a néprajzos, azokat az eszközöket keresték, melyek egy „fiktív" kronológia szerint „ősinek" minősíthetők. Fel sem vetették annak lehetőségét, hogy a megváltozott körülményekhez alkalmazkodó halászati technika lényegileg nem lehet azonos az ármentesítések előtti technikával, mégha azonosnak látszik is. A halászati technika változásai tehát kevéssé érdekelték a néprajzot, így a változások következetlenül tükröződnek a folyamatos kutatásokban. Ez a megállapításunk még akkor is igaz, ha hozzátesszük: az „ősi" eszközök mellett — ugyancsak hagyományosként — mind több olyan eszközt írtak le, melyeknek „ősi" volta (más lokális feldolgozásokhoz viszonyítva) legalábbis kétséges; „újként", egyéni „újításként" pedig olyan fogási módokat is bemutattak, melyeknek „újsága" erősen relatív. Ha elfogadjuk a gyűjtők relatív korjelzőit (s általában miért ne fogadnók el, még ha egy látványos „fikció" is a viszonyítási alap), a folyamatos kutatásokból az következtethető, hogy a népies halászat technikai változásainak üteme vidékenként eltérő volt, s a Tisza mentén lassúbb, mint a Dunán. Csak ez magyarázhatja, hogy (jóllehet HERMAN is az „iparszerű 122 Szemlénk — még kevésbé mint a korábbi fejezetekben — nem lehet teljes, hiszen a nem néprajzi célú halászati cikkekben (különösen a Halászat című szaklap gyakorlati célú közleményeiben és tárca-cikkeiben) is számtalan jól használható adalékot találhatni. Itt csak a fontosabb tanulmányokra, közleményekre hivatkozhatunk. halászat" erőteljes térhódítását emlegette) bizonyos területeken „megőrződtek" az archaikumok. E sommás következtetés történeti értékét kell megkeresnünk, ha a kapitalizmuskori társadalmi termelés rendszerében akarjuk elhelyezni a recens kutatások eredményeit. Magyarország legjelentősebb folyójának, a Dunának a halászatát SÓLYMOS Ede a közelmúltban tüzetesen tanulmányozta. 123 Ha a halászati technika bemutását HERMAN eredményeihez mérjük, szembeötlően nagy a SÓLYMOS által kiválóan dokumentált, általa viszont nem (vagy csak igen felületesen) ismertetett szerszámoknak és fogási módoknak a száma. Ebből azonban nemcsak az következik, hogy HERMAN (s nyomában más kutatók) „felületesen" vizsgálódtak a Duna mentén, s elkerülte figyelmüket az itt használt szerszámok tetemes része. SÓLYMOS Ede az abszolút kronológiához közelítő biztonsággal különítette el a halászati eszközöknek a XIX. század végén — XX. század elején kialakult vagy jelentősen módosult csoportját. Figyelmét elsősorban erre: a legújabb-kori szerszámmódosulások tendenciáira, s ezek okainak felderítésére fordította. Szándékának egyenes következménye, hogy nem is mutathatja olyan mértékben archaikusnak a dunai halászatot, mint néhány korábbi csallóközi 124 és sárközi 125 leírásból sejthető volt. HERMAN programja — a halászat ősfoglalkozás voltának bizonyítása — eléggé nyilvánvalóvá teszi, hogy az esetleg megfigyelt (már az ő korában is megfigyelhető) szerszámokat azért nem mutatta be, mert — „modern"-nek tekintette azokat. SÓLYMOS Ede módszertani újítása pedig abban rejlik, hogy a recens technika teljes megismerésére törekedvén, nem az etnográfiai archaikumok tendenciózus leírását vállalta csupán, hanem a megfigyelhető technikai apparátus belső arányait igyekezett érzékeltetni. Részletesen elemezvén egy-egy szerszám haszná123 Összefoglalóan: SÓLYMOS Ede, 1965. - és utóbb: SÓLYMOS Ede, 1967, 1970, 1971, 1974. - SÓLYMOS különös gondot fordított arra, hogy — a termelőszövetkezetek néprajzi kutatásának az 1950-es évek elején kibontakozó programjával szinkronban — a bérlőhalászat, illetve a szövetkezeti halászat jogi, munkaszervezeti meghatározottságában dolgozó halászok életmódját bemutassa (v. ö. SÓLYMOS Ede, 1952, 1955/A). Ez a kutatási program is jelentősen befolyásolta, amikor a halászati technika vizsgálatánál szintén az újabb kori változások felderítését vállalta elsősorban. 124 KHIN Antal, 1948/A, 1948/B, 1948/C. - L. még DARKÓ István, 1971. 125 KOVÁCH Aladár, 1904, CSALOG József, 1940. 21
