Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)
Bárth J.: A dunai átkelés és a révjog bérbeadásának néhány kérdése
amelyben panaszolják, hogy a biskói árendás a legutóbbi szekszárdi vásár alkalmával az átkelőket „kettős fizetésre kényszert tette, ámbár magok epedhették által a kompot, a Dunában pedig sem jég, sem más akadály, me Ily a Kompot akadályoztatta volna, nem volt."™ A XVIII— XIX. századból három olyan jelentősnek mondható átkelési díjszabályzatot ismerünk, amelyek a Biskói-révre is érvényesek voltak és ott azokat évekig sőt évtizedekig használták. Mind a hármat Pest—Pilis—Solt vármegye partikuláris gyűlése illetve közgyűlése fogadta el, és e vármegye főnótáriusa illetve aljegyzője adta ki. A három tarifa legkorábbika 1785-ből származik. 74 Fő érdekessége, hogy bár a vármegye adta ki, kifejezetten a szentbenedeki rév használatára szánták. Akkor születhetett, amikor a szentbenedeki révnek még nem volt királyi privilégiuma. Később a biskózádori rév perében sokszor hivatkoztak erre a tarifára, amely egyfajta hivatalos elismerését jelentette már ekkor is a szentbenedeki révnek. A tarifa meglehetősen rövid és nyelve „földhözragadottabb", mint a későbbieké. Vagyis nem annyira hivatali ízű, hanem olvasása során úgy érezzük, hogy ezt valószínűleg Szentbenedeken vagy akár átkelésben járatos emberek Kalocsán fogalmazták, és a megyei partikuláris gyűlés csak ráadta az áldást. Rövidsége ellenére tartalmazza a szentbenedeki átkeléskor előforduló legfontosabb eseteket, a gyalogost, a különböző terheltségű és nagyságú szekereket, a Dunán legtöbbször áthajtott állatfajtákat és a bort. A következő tarifát 1818-ból ismerjük. 75 Ez nemcsak a Biskói-révre vonatkozott, hanem Pest—Pilis — Solt vármegye összes révére, sőt hídjára is. A nagy gonddal és alapossággal készült szöveg a kor hivatali aprólékosságát tükrözve veszi számba a vármegye területén lehetséges különböző fajta révátkelési igényeket, a kompon elfoglalt helyük arányában határozva meg viteldíjukat. A tarifaszöveg egyik fő erényének tarthatjuk az átkelésnél előforduló szekérfajták felemlítését. Társadalom- és gazdaságtörténeti szempontból fontos a bevezető szövege, amelyben részletesen felsorolták azokat a társadalmi csoportokat és foglalkozásokat, amelyek a korabeli feudális 74 KÉL. II. Biskói rév pere. 75 KKL. II. Biskó. 1. cs. 76 KKL. II. Biskó. 2. cs. jog szerint mentesek voltak a híd és révbér fizetése alól. A harmadik rév árszabályzatot 1869. január 19-én hagyta jóvá Pest megye rendkívüli közgyűlése. 76 Ez a megye területén működő valamennyi révre érvényes volt. Plakátszerű, nyomtatott formában hozták nyilvánosságra és így függesztették ki a révházakban. A tarifa végén a révek napi kötelező fordulójának számát is meghatározták. 1869-től és 1970-es évekig többször megújultak a Biskói-révre érvényes révszabályzatok. A szövegek nyelvében tükröződött az idő előrehaladása. Fokozatosan megjelentek a jegyzékben olyan járművek, mint pl. a motorkerékpár, személyautó, teherautó stb. E szabályok bemutatását dolgozatunkban nem tartjuk szükségesnek. Nem ismerhetjük azokat a nagy harcokat sem, amelyek egy-egy kapitalizmus kori révszabályzat kiadását megelőzték. Ebben az időben ugyanis a révtarifákat a vármegye illetve a közlekedési miniszter hagyta jóvá, és a XVIII. századi módhoz hasonlóan révenként egyedi tarifákat készítettek. A Biskói-rév története is a XIX. század utolsó harmadában és a XX. század első felében csupa küzdelem volt újabb és újabb révtarifákért. A bérlők rendszerint nagy beadványokban panaszolták nehéz megélhetésüket, amelynek okául legtöbbször az alacsony viteldíjat jelölték meg. A káptalan ilyenkor továbbította kérésüket, bizonygatván, hogy az érvényben lévő révtarifa betartásával a rév üzemeltetése fölöttébb gazdaságtalan. Különösen az 1920-as 30-as években igyekezett a szenbenedeki révbérlő és a káptalan tarifaváltozással emelni a révből származó bevételeket. Alkalmazottak, a rév munkásai Utaltunk már rá, hogy a Biskói-rév a szerződésekkel elérhető időben árendába adott rév volt, és nem állt tulajdonosának házi kezelésében. Ebből következik, hogy a rév üzemeltetéséhez szükséges munkaerőt a mindenkori bérlőnek kellett biztosítani. Némelyik bérlő a munkaerő többségét a saját családtagjainak foglalkoztatásával teremtette elő, mások viszont fogadott révészeket, illetve egyéb, a közlekedés lebonyolításában közreműködő embereket alkalmaztak. Ha nagyrészt családi munkaerővel oldotta is meg a bérlő a rév üzemeltetését, kormányosként általában mindig szakembert alkalmazott. 119
