Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 5. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Bárth J.: A dunai átkelés és a révjog bérbeadásának néhány kérdése

A Biskói-rév rövid története A Dunaszentbenedek falu melletti Biskói-rév első biztos említését a fentebb már idézett 1725. évi érseki összeírásban találjuk. Itt nem utalnak a rév eredetére. Mint működő, kocsmával is ellátott átkelőhelyet írták össze. Később, a XVIII. század végén és a XIX. század első felében, amikor bizonygatni kellett a Biskói-rév régiségét, az egyház maga sem tudta, hogy mióta birtokolja. Legtöbbször az ilyenkor szokásos módon érveltek, mondván: az emberi emlékezetet meghaladó időn túl birtokukban volt a rév. Természetesen ugyanezt a kifejezést alkalmazták a zádori rév birtokosai is, tehát nem sokat mondott és ért ez az érvelés. Jellemző, hogy az érsekség tisztjei a saját levéltárukban sem voltak valami járatosak, hiszen a bizonyítás során csak egy 1733. évi összeírásra hivatkoztak, amelyben az érseki javak között emlegették a szentbenedeki révet.

8 A jóval korábbi és egyértelműbb 1725-ös urbáriumuk rév adatát nem ismerték. Nem találták meg vagy nem keresték az 1746. évi számadásokat sem, amelyekkel szintén bizonyíthatták volna a szentbenedeki rév koraiságát. Az ellenfélnek számító paksi uraságok bizonyítékai között viszont látunk másolatban egy levélrészletet, amely áttételesen a szentbenedeki rév korai használata mellett szól. A levelet Daróczy István paksi úr írta Urompak bárónak 1703 márciusában. Ebben olvasható: „Kalotsai Érsek Uram is itt a% Szomszédságban valóban bé akarja tolni magát, itt földünkön Kévét erigáltatott, Patainak felét is emlegeti.. ."

9 Azt mondhatjuk, hogy a szentbenedeki rév működése az érsekség visszatérése és újraberendezkedése, tehát a XVII. század és a XVIII. század fordulója óta igazolható. Korábbi működéséről nem tudunk. Ez összefügghet a forráshiánnyal, de valószínűbb, hogy a feudális dominumát kiépítő érsekség a török után hozott létre itt átkelőhelyet az e célra legmegfelelőbbnek hitt Duna szakaszon. A rév közvetlenül Paksot kötötte össze a Duna bal partjával, de a távolabb eső tájak érintkezését is szolgálta. A jobbparti kikötő távol esett ugyan Pakstól, de a révet följebb nem heben kontraktust kötöttek a szeremlei rév használatáról. A kontraktus szövegéből tudjuk, hogy az öreg Dunán levő révet Csáky érsek állíttatta föl. О vette a kompot 150 forintért. A révbérszedés jogában azonban osztoznia kell a szomszédos bátai apátúrral. A megállapodás értelmében a bátai apát kifizet a komp árából 50 forintot, ugyanakkor kötelezi magát, hogy a dunai révre vezető utat keresztező Sárvízen felállít és működtet egy kompot, hogy az utasok megközelíthessék a dunai átkelőhelyet. Mindkét földesúr a maga oldalán köteles a révhez vezető utakat és hidakat javíttatni. Az öreg Dunán a két földesúr két révészt tart, akiket közösen fizetnek a bevételből. Ezenkívül a bátai apátúr a maga költségére tart egy révészt Sárvizén. A révészeket megesketik, hogy minden utastól vegyék meg az átkelési díjat és ezt tegyék kulcsos ládába, amelyhez mindkét uraság tisztjének kulcsa van. Megállapodtak a révpénz szedésének módját illetően is. Mégpedig úgy, hogy az Alföld felől érkező, tehát az érsek földjein áthaladó utasoktól a nagy-dunai révnél szedik a pénzt, a Dunántúl felől, tehát az apátsági földeken át érkezőktől pedig a Sárvíz révjénél. A két kassza tartalmát időnként egyesítik, majd egyenlően elosztják. Végezetül megállapodtak abban, hogy a romló kompokat a két földesúr közösen fogja javíttatni. Szükségesnek tartották írásba foglalni, hogy a bátai apátúr sárvízi kompkészíttetési és révészállítási kötelezettsége az összköltségek felébe belevág, tehát óvakodjon attól hogy itt külön vámot szedessen, és ezzel elriassza az utasokat. Más forrásokból értesülhetünk arról, hogy ebben az időben sok viszály és határper volt a kalocsai érsekség és a bátai apátság között. Valószínűleg nagy csatározások előzték meg az 1724. évi révkontraktus megszületését és feltehetőleg utána sem volt olyan nagy egyetértés a rév ügyében, mint ahogy azt a kontraktus szövegéből sejthetnénk. Sajnos, a következő évekből nem ismerünk adatot a szeremlei révre. Föltűnő, hogy amikor 1746-ban és 1747-ben részletesen számba vették az érsekség jövedelmeit, a révjogból származó jövedelem feltüntetésénél csak a szentbenedeki rév adata szerepel, Szeremléé nem. (KÉL. II. Nyugták. 1746/47.) 1778-ból ismerünk egy kontraktust, amelyben a nevezetes sükösdi Pocskay Família egyik tagja, Pocskay Sándor bérbe vette 290 forintért „az Szeremlej Rév Proventust", és azt a lehetőséget, hogy a révnél bort, sört és pálinkát árulhasson. Megkapja a révhez és a kocsmához tartozó eszközöket. Ezeket köteles visszaadni, és ha új eszközöket kell közben beszerezni, az a földesúr kötelessége lesz. A kontraktusban nem olvashatunk a bátai apátúrral való közös jogról. Sőt láthatjuk, hogy az egykori „házikezelésű" rév árendába adott révvé vált időközben. Az érsekség kizárólagos révjoga és a bérbeadás rendszere ezután már megmaradt. Az árendálás rendjében azonban más révekkel, pl. a Biskói-révvel összevetve különös színt képvisel, hogy a szeremlei révet nemcsak magánvállalkozók bérelték, hanem átmenetileg Szeremle helysége is. így történt ez pl. 1832-ben, amikor is 1833. január 1-től 1835. december 31-ig, tehát 3 évre kibérelte a falu a révjogot és a vele kapcsolatos kocsmajogot évi 351 forintért. Azért kapta meg a bérletet, mivel a „közkótyán" a legtöbbet ígérte. A XIX. század második felében általában magánvállalkozók bérelték ki a szeremlei révet. Két kontraktust ismerünk ebből az időből. 1877-ben Geiringer Miksa és társa, bajai lakosok vették bérbe 540 forintért (osztrák értékben). A következő ciklusban, tehát 1876-tól 1879-ig Berger Fülöp bátai lakos és felesége voltak a bérlők. A bérleti díjat ekkor 378 (osztrák értékű) forintban állapították meg. Mindkét esetben hozzátartozott a révdíjszedés jogához a révkocsma üzemeltetésének joga is. 8 KÉL Biskó. 1. cs. V. 351. N. 1. 9 KKL. Biskó. 1. cs. V. 351. D. 99