Horváth Attila – H. Tóth Elvira szerk.: Cumania 4. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1976)

László Gy.: A bócsai fejedelmi sír és a keceli kard

meggyürődjék. A sorozat legvégére a rekeszes veretek peremén levő apró gömböcsökhöz való gödröcskék kerültek. Az ötvös ezekkel a verőtövekkel kezdette tehát munkáját. Amikor a lantalakú alapokat elkészítette, vastagabb aranylemezből kinyírta azt a sima pántot, amelyet az alap kiemelkedő részének szélére forrasztott. Ennek vonaljátékát követi a belülre forrasztott, öntött, gyöngyözött szalagkeret. Végül középre került a kiálló 2—2,3 mm magas rekesz, amelyet világoszöld üvegpasztával töltött ki. A veret kereteként 13, két félgömbből összeforrasztott, arany golyó szolgált. Ezeknek egymáshoz és az alaphoz való forrasztása már nem a régi nemes módon történt, amelyről Rosenberg könyvében

2 olvashatunk, hanem forrasztó anyaggal. Ez néhol a gömbök közt karikák és cseppek formájában látható még. Az ilyenképpen elkészült csattestre három rögzítőfület forrasztottak. Ezeket az ötvös 2 mm széles egyik oldalán domborodó aranypántból készítette és úgy forrasztotta fel az alapra, hogy rátapadó végüket laposra kalapálta. A fülek magassága 7 mm, tehát a veretek nagyon vastag szíjra kerültek. Hogy a veretek kiemelkedjenek az övről, szegélyükre rovátkolt, 2 mm széles szalagot forrasztottak. Ez a szalag megszakadt ott, ahol a csatfejet rögzítő barázdált pánt rátapad a csat testére. Az álcsat fejének alapját egy darabban öntötték, tömör öntéssel. Az alapöntvény élesen és világosan metsződő síkokkal utánozza a valódi csatokat, ám középen nincsen áttörve a szíj befogadására. Ezen a helyen az alap síkjára két félgömbös rekesz került. A csat pecekje sem mozog, hanem azt is ráforrasztották a csat testére. A pecek tövén kerek rekesz ül. Az álcsat fejének rekeszeibe sötétkék üveg került, alatta pedig fehér gipszes pép töltötte ki a rekesz üresen maradt részeit. A csat fejét és testét 7 mm széles barázdált szalag fűzi egybe, olyanképpen, hogy a csattest hátára felforrasztott szalagot áthúzzák a fej tengelyén és visszahajlítva ráforrasztották kiindulópontjára. Hasonló módon készültek a veretek is. Nem kétséges, hogy az álcsatokkal egy kéz munkái. Közöttük igen érdekes az a (3. ábra) veret, amely eredetileg álcsatnak készült. Ez onnan tudható, hogy a szélére forrasztott rovátkolt szalag megszakad ott, ahová az álcsat fejének rögzítőpántját kellett volna illeszteni. 2 Geschichte der Goldschmiedekunst. Granulation, 1918. Mégsem lett álcsat belőle, hanem az álcsatok középső rekeszét körülvevő gyöngyözött szalag egy darabjának odaforrasztásával pótolták a hiányt. Figyeljük meg ezt a látszólag jelentéktelen részletet. Mi következik ebből? Elsősorban is nyilvánvaló, hogy ezt a pótlást még az álcsatok mestere végezte, tehát nem lehet szó arról, hogy később egy csatfej letörött volna, s ezért foltozták ki a veretet. Erre már azért sem gondolhatunk, mert nyoma sincsen annak, hogy valaha is pántot forrasztottak volna a csattest hátlapjára. Az I. részben tett megfigyelésekből nyilvánvalóvá vált, hogy szó sem lehetett arról, hogy a nemzetség bármelyik tagja — nem is szólva egy fejedelemről — rangjánál alábbvaló vagy értékesebb övet hordjon. Éppen ezzel érünk el a fent tárgyalt apró pótlás lényegéhez. Ebből kétségtelenné válik ugyanis, hogy a bócsai fejedelemnek csak meghatározott számú álcsat járt, méghozzá csak hat, csüngős veretre volt joga. A hetediket tehát akkor amikor az ötvös az övet felszerelte, át kellett alakítani. De még az is következik ebből, hogy az ötvösnek félig kész veretei voltak készenlétben. Nyilvánvaló tehát nemcsak a bócsai övet készítette. Mindezeknek a megfigyeléseknek értékelésére a továbbiakban kerítünk sort. — A három veret közül tehát egy, eredetileg álcsatnak volt szánva, a másik kettő (4. ábra) kerü/ék-alakú.

3 Az ál3 Vö. ALFÖLDI, A Hung. IX., XIX-XX. tábla és FETTICH, A hunok régészeti emlékei с dolgozatát az Attila és hunjai. Bp. 1940. kötetben I—II. tábla. 92