Horváth Attila – H. Tóth Elvira szerk.: Cumania 4. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1976)

Bálint Cs.: A magyarság és az ún. Bielo-Brdoi kultúra

tatja, hogy itt nem egy kereskedelmi vagy éppen politikai (Id. a Gézával és Istvánnal ellenszegülők birtokai) szempontokkal motivált tárgyi elterjedéssel, hanem egy következetesen gyakorolt temetkezési szokással van dolgunk. Mivel pedig ez éppen a nyugati egyház első hídfői környékén nem mutatható ki, e tényt — hangsúlyoznunk kell: keresztény eredetű gyakorlatról van szó! — szükségszerűen a másik egyház, Bizánc hatásának lehet tulajdonítani. Ugyanekkor el kell ismerni, hogy ezt a területi elterjedést a bizánci származtatás nézőpontjából is csak egyik — igaz, legjelentősebb számú és kiterjedésű — csoportjuknál lehet kielégítően magyarázni. A KözépTisza mentén és a Körös-Maros között került elő a Stephanus rex pénzek egyharmada. Ez a vidék — hozzávonva a marosvölgyi és aldunai szórványokat is jól megfelel a görög térítési kísérletek színhelyének. A felső-tiszai leletekhez nem tudunk ilyen történelmi hátteret kapcsolni. Mivel azonban a X. sz-i bizánci pénzek legsűrűbben éppen az obulusokkal is jelzett Tisza — Maros—Körös közben láttak napvilágot, ez esetben joggal hivatkozhatunk arra, hogy e területen kívül solidusok — kisebb számban ugyan — már csak a Tisza és Bodrog találkozásánál fordulnak elő. Ami az Ipoly és Sajó menti obulus-csoportosulást illeti, e vidéken bizánci kapcsolatra Mihály és Vazul nevén kívül a szobi keresztre és a pilinyi görög szövegű amulettre, a sóshartyáni amforára hivatkozhatunk. Értetlenül állunk az I. István pénzek Pécs környéki előfordulása láttán. Van egy, az obulusnak a Bizánccal való kapcsolata szempontjából mérlegelendőnek látszó megfigyelés. A közöletlen szeged—csongrádi úti sír az első ebből a típusú leletből. Itt a halott szájában VII. Konstantinosz Romanosz (945—959) átfúratlan ezüstpénzét bontották ki.

120 Hasonlóan nagy jelentőségű lehet az a szintén Délmagyarországról származó adat, mely egy csontváz markában talált — azaz obulus rendeltetésű — római pénzről tudósít.

121 Tekintsük most át, hogy a nagyobb X—

XI. sz-i temetőinken belül milyen az obulus-mellékletes sírok arányszáma : 120 Az adatért Kürti Bélának tartozom köszönettel. 121 CZIRÁKY Gy.: Bogojeva régi emlékeiről. Arch. Ért. 1900. 265. Kovács L. a lektori jelentésében későrómai pénzek hasonló felhasználására hívta föl a figyelmem: Budapest, V., Károlyi u. 1. sír, Palotabozsok 32. sír. Szentes — Szt. László 109 sírból 1 sírban kb. 0,9% Fiad—Kérpuszta 400 14 3,5 Halimba 932 50 5 Eilend II. 178 9 5 Kiszombor-E 18 1 5,5 Eilend I. 269 23 9 Kiszombor-B 67 7 10,4 Szőreg—Homokbánya 43 8 19 Csanytelek-Dilitor 65 18 28 Deszk-D 182 44 24 Kiszombor-C 17 6 35 Szeghegy (Sekic) 12 6 50 Sokatmondó lehet, hogy magasabb százalékot kizárólag délmagyarországi temetőknél találunk, hiszen földrajzi helyzeténél fogva ezen országrészt érte a legnagyobb bizánci hatás. Összefoglalva az eddig elmondottakat : 1. nincs nyomós érv, mely a IX. és XI. sz-i kárpát-medencei Charon-pénzfrank eredete mellett szólna, ugyanakkor a bizánci közvetítés lehetőségére több szempont utal.

Шя 2. Gyakorlása a XI. sz-i Magyarországon sem általános szokásnak minősül. 3. I. István korában mind a temetőkön belüli arányszámában, mind lelőhelyei sűrűségében a Közép-Tisza vidékén fordul elő a leggyakrabban. 4. Csekély előzményei a XI. sz-i Magyarország déli felében mutathatók ki. Ezután térjünk át annak vizsgálatára, hogy e szokás gyakorlásának a XI. sz-ban lehetett-e etnikai tartalma is. Válaszunk igenlő lehet, mert néhány adat azt mutatja, hogy az obulus elsősorban a magyar lakosság körében terjedt el. A fenti áttekintésből már kiderült, hogy a tárgyalt rítus a IX. sz-i morváknál és dalmáciai horvátoknál nem vert gyökeret, s arról sem beszélhetünk, hogy elterjedt volna közöttük, a későbbi idők folyamán pedig egyáltalán nem volt ennek folytatása. Még lényegesebb, hogy az eddig feltárt IX. sz-i temetőink (Zalavár, Fenékpuszta, Sopronkőhida, Visegrád stb.) egyikében sem fordul elő — márpedig i2ia Amennyiben az ország Ny.-i és É.-i felében tovább nő a legkorábbi obulusos sírok száma (ld. az Esztergom környéki fölbukkanása a közelmúltban), s ha elképzelhetővé válik a XI. sz.-i lengyelországi obulus-adásnak a magyarországitól nagyrészt föggetlen eredete (e kérdéssel E. Dabrowska készül foglalkozni), akkor a bizánci közvetítésről szóló gondolatból a bizánci egyházi tevékenységre vonatkozó rész valószínűsége csökken. 240