Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)
Bárth J.: Migráció és kontinuitás egy Duna-melléki táj népesedéstörténetében
egység nevét tüntette fel az összeíró. E bejegyzések szerint ketten-ketten jöttek Sopron megyéből, Bácskából és a Dráván túlról, egy-egy lakos pedig Tolna, Vas, valamint Baranya megyéből érkezett. A vidékről Kalocsára költözőitek nevében több esetben megőrződött az egykori szülőfalu vagy város neve. A XVIII. század elején még gyakran előfordult, hogy származáshelyükről nevezték cl a jövevényeket, így pl. a ma is szépszámú Pécsiek őse az a Pécsi János lehetett, aki az 1725. évi urbárium szerint „Pécsen született". Ugyancsak itt olvashatunk arról, hogy a Mácsaiak elődje, Mácsai György a Pest vármegyei Mácsáról 20 költözött Kalocsára. Később mindkét család — más hasonlókkal együtt — e gy _e gy Kalocsa környéki szállás névadója is lett. A helytörténetírók a XVIII. század óta szinte versengtek, hogy minél szánalmasabb képet fessenek a török alól felszabadult Kalocsa állapotáról. 21 Kesergésük tulajdonképpen jogos és érthető, de igyekezetük egy kissé a középkori érseki székváros ékességeinek arisztokratikus siratása volt. Leírták a régi város pusztulását, a rangos középkori épületek tönkre jutását, és színes képekkel ecsetelték a török alól felszabadult táj kietlenségét. Eközben végtelen lekicsinyléssel beszéltek azokról a „nyomorúságos viskókról", amelyek a székesegyház és a vár romjain kívül ebben az időben Kalocsát jelentették. így hatásukra a történeti köztudatban az a nézet alakult ki, hogy Kalocsa néptelen helyként került ki a török megszállás alól. Ezzel szemben nyilvánvaló, hogy a sokat emlegetett „száz siralmas viskó" népe bőven kitette egy jobbágyfalu lakosságát. Bár a mocsári tájban álló, helyi építőanyagokból készült kezdetleges XVII. századi parasztházak természetesen nem versenyezhettek a középkori érseki város valóságos vagy vélt rangos épületeivel; nem adhattak sokkal alávalóbb építészeti képet, mint amely kép ebben az időben a magyar ártéri paraszttelepüléseket jellemezte. 22 Azt mondhatjuk tehát, hogy Kalocsa, mint viszonylag urbanizált érseki székváros elpusztult a török alatt, de mint katonai és állattartó település lakott helyként élte meg a felszabadítást. Sorsa más volt mint a jellegzetes alföldi mezővárosoké. Ezekre a helyekre összefutott a környék lakossága, és felduzzadt népességű óriásfalvakként vészelték át a török uralmat. Kalocsára nem szívesen költöztek a környék elpusztult falvainak lakói, mivel Cselebi 23 által is igen erősnek ítélt palánkvárában mindig tartózkodott kisebb-nagyobb létszámú török katonaság. A török közelében élni viszont soha nem volt kellemes. így e tájon egyes korszakokban inkább a Duna-melléki falvak népessége gyarapodott. 24 A Kalocsán élő lakosság valószínűleg gyakran cserélődött. Az idebátorkodók könynyen odébbálltak, majd újak jöttek helyettük. Kalocsa esetében tehát csak települési kontinuitásról beszélhetünk, népességi kontinuitásról nem. A vár mellett élő mozgékony, szegény népesség egy része délszláv lehetett. Volt azonban a középkori város helyén álló törökkori paraszttelepülésnek magyar lakossága is, sőt talán ez lehetett az állandóbb. Magyarság ittartózkodására utal a váci réven átkelő Tamás Máté nevű kalocsai ember említése 1562-ből, 25 valamint több XVIII. század eleji vallomás. 26 Ezt látszik alátámasztani az 1725. évi urbárium is, amelyben 59, többségében magyar nevű családfő vallotta magát kalocsai születésűnek, illetve kalocsainak. Nagy részük valószínűleg még a 39 évvel előbb végetért török világ idején született. Közben eltávozott társaikkal és háznépükkel ők lehettek a XVII. század végi Kalocsa sokat emlegetett „siralmas viskóinak" lakói. A török uralom idején és a XVII. század végi XVIII. század eleji háborúk alatt igen gyakori volt Duna—Tisza-köze szerte a lakosság belső vándorlása, költözködése. Különösen nagy mértékű migráció jellemezte a Kalocsai Sárköz vidékét. Veszély esetén egész falvak elnéptelenedtek. Lakosságuk valamelyik környező településen, vagy elpusztult faluhelyen keresett menedéket. A nép többsége a veszély 2,1 Ma Galgamácsa. 21 KATONA 1800, LXXXV. (TAKÁCS 1967. III. 73.); — GAÁL 1938, 3.; — VARGA 1927, 41.; — WINKLER 1927, 44; 22 PETRÓCZI 1965, 99. és a 38. sz. jegyzet. — MENDÖL c. n. 173. 23 KARÁCSON 1908, 214; 24 KUCZY 1963/64; — KUCZY 1967; 25 VELICS —KAMMERER 1886—1890, И. 291: Tamás Máté 350 darab marhát hajtott át a váci réven. Itt hivatkozunk a hatvani kádi egyik levelére, amelyben „Kalocsa városnak Szabó Tamás, Sebők István, Tóth Máté és Tóth Illés nevű lakosai" említtetnek. (TAKÁCS 1971, III. 334.) (Eredetije. Orsz. Szécheny Könyvtár. Mss. Quart. Hung. 449/119). 26 Egyes XVIII. szaázdi határperekből következetethetünk arra, hogy a törökkor vége felé élt magyar lakosság Kalocsán. 1765-ben pl. Kalocsa és Bátya határperében meghallgattak két tanút, a 85 éves András Mihályt és a 80 éves András Jánost. A testvérek elmondták, hogy Kalocsán születtek, és egész életüket itt élték le. Utólagos számítással születési évszámuk 1680-ra és 1685-re tehető. Sokat beszéltek apjukról, aki huzamosabb ideig lakhatott Kalocsán, mert jól ismerte a város határait. Fiai is gyermekkorukban az ő „mutogatásaiból" ismerték meg, hogy meddig tart a kalocsai határ. (KÉL. II. X. С 30. 9—10. 1.) 291
