Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

Vorák J.: Emlékezés Nagy Czirok Lászlóra

lasi gyűjtőútjai során együtt lehettem. A vele való ismeretség ösztönző hatással volt rám. Többször jártuk együtt a halasi és szomszédos határokat a város által rendelkezésünkre bocsájtott kocsin, s miközben magam is sok jó adatot szolgáltattam neki, sokat tanulhattam tőle. Ma is örülünk, ha legalább Pesten találkozhatunk. 1933-tól 1939-ig majd csaknem évenként látogattak el Halasra Dr. Győrffy István és Dr. Gönyey Sándor néprajztudósok. Ilyenkor további munkára serkentettek, tanítottak. De segítettek a többiek is. Gunda Béla egyetemi tanár, K. Kovács László, Bálint Sándor egyetemi tanárok. És a többiek is: Sándor István, Vargyas Lajos, Végh József és még számosan. De az igazi ösvényt K. Kovács Péter múzeumi főtisztviselő mutatta meg és gyakori pesti utazásaimban ő volt az, aki gyűjtött munkáim alapos feldolgozására és kiadásának előkészítésére is buzdított, serkentett, sőt idevágóan minden szükséges tudnivalókkal ellátott. Ebben Morvay Péternek is sokat köszönhetek. Mindnyájukra szeretettel és hálával gondolok. Legtöbbet, mint már említettem Dr. Ortutay Gyula tett értem azzal, hogy felhívta a figyelmet munkásságomra. Itthon meg az atyámfiai segítettek. Nagy előny, ha valakinek gyökere van a tájékon. Könnyebben megszületik a bizalom. Széles atyafiságom közül is csak apránként választhattam ki a legokosabb, legtöbbet tudó elbeszélőket. Legkitűnőbb elbeszélőm a kilencvenéves, ,,labahajas" Mészáros István nagygazda, apám testvérsógora volt. Egyedül ő beszélt már csak a régi ízes halasi nyelven. Átellenes szomszédságban lakott, sokat jegyezgettem nála. Olyan nagybecsű népi kifejezéseket, szójárásokat, szóláshasonlatokat, amiket másoktól már ritkán, vagy sohasem lehetett hallani, írni-olvasni nem tudott, de nem is romlott el a nyelvezete. 1925-ben felújítottam régi diákismeretségünket Szalay László író barátommal. Gyakran vezetgettem több jeles öregemberhez a pusztákon is, miközben mindketten jegyeztünk. Régi ismeretség volt az öreg Buchin Mihály, az utolsó, még élő halasi szabadpásztor is, kinek apja negyven évig volt ökörcsordás, s még ő is bojtárkodott mellette, az 1863. évben végbement általános legelőfelosztások idejéig. Sokat tudott, sokat elmagyarázott. 1929-ben bekövetkezett halála előtt az utolsó pohár bort velem itta meg. 1926-tól igen fontos és régi adatokat jegyeztem Bíró Sándor öreg pásztorfitól, mert az ő apja is baromgulyás számadó volt, de még az öregapja is. Halálos ágyán még vele is koccinthattam. Ekkortájból való volt az ismeretségem Cseri Gáborral, az utolsó halasi céhbeli iparossal, ki rendkívül elmés és tekintélyes, amellett mindenttudó ember volt. Borocskát őhozzá is mindig vittem, s délutáni időket családomtól elrabolva sokszor és sokáig időztem nála. Érdemes volt, volt mit jegyezni. Id. Módok Sándor volt kurtagulyás, budárkodó kisparaszt tizenötéven át egyik legjobb elbeszélőm lett. Sokat jártam hozzá. Neki bora is mindig volt, s ha kezünket sűrűbben hajlítgattuk, a kobakemelgetéssel jobban ment a barátkozás. Felesége lányok, asszonyok szokásairól tudott sokat, így a régi fonóházi életről is. Alaposabb ismeretségbe kerültem Orbán Ferenc és Sándor öreg kisgazdákkal s Darányi István pásztorbetyárfival, kik sűrűn voltak együtt. Velük távoli sógorsági viszonyban is voltam. Több kötetre való anyagot gyűjtöttem tőlük, hol egyiknél, hol másiknál, amikor a cserfahordóbeliség megízlelgetése után többször a nóta is elő-előbuggyant. Elbeszélőim közül az 1920-as évektől, 1940-ben bekövetkezett haláláig öreg Gyenizse Lajos sógor, a bodoglári tudós nagygazda tette rám a legnagyobb hatást. Volt rá eset, hogy éjfélig is eltársalogtunk a házánál. Máskor meg leveleztünk egymással. Amikor jótollúságát, s az íráshoz való hajlamát észrevettem, rábeszéltem, hogy az általam kértekről minél részletesebben írjon. Bekötött könyveket adtam neki, s gólyatollal, többnyire éjszakánként, pipaszónál tele is írogatta azokat részemre, egy valamikor létesítendő „gazdasági múzeum" számára. Mivel múzeumunk akkor még nem volt, írott nagy könyveit a Néprajzi Múzeumhoz juttattam. A harmincas években Józsa Gábor, igen élénk észjárású, s tűrhető írású kocsmáros, majd lókupec s ingatlanközvetítő szolgáltatott részemre sok adatot. Egy részét le is írattam vele. Az ő írásai is a Néprajzi Múzeumba kerültek. Az ötvenes évek táján régi barátom, Molnár Ferenc kisgazda házához és Bodogláron levő tanyájára járogattam sűrűn, ki igen sok néprajzi anyagot, 3—4 kötetre valót diktált. Néha, mint múzeumvezető egész 473