Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

Bárth J.: Migráció és kontinuitás egy Duna-melléki táj népesedéstörténetében

termelés azokban a falvakban volt számottevő, amelyeknek határába homokhátsági területek is estek, így elsősorban Sükösd, Csanád és Kákony szőlői érdemelnek említést. Az ártéri falvak többségének határában búzatermelésre nem volt lehetőség. A kicsi belső határokban rengeteg helyet foglaltak el a mocsári erdők, az állandó vízállások és kaszálók. A kiemelkedő göröndök a nagyjelentőségű kertészetnek, gyümölcstermesztésnek, valamint az állatteleltetésnek nyújtottak helyet.

36 A Duna melléki falvak és Kalocsa gabonatermesztése az ún. külső határokban, a pusztákon folyt. Az elpusztult falvak egykori határából alakult puszták birtoklása a török időkbe nyúlt vissza.

37 A XVIII. századi birtoklás legtöbb esetben folytatódása volt a török alatti használatnak. Ha rápillantunk az 1703. évi összeírás megjegyzés rovataira, láthatjuk, hogy a Kalocsai Sárköz szinte minden lakott helysége rendelkezett árendált, vagy állandóképpen bírt prédiumokkal. Egyes pusztákon több falu lakói is osztoztak. Az 1703-as összeírás szerint az alábbi pusztákat birtokolták az egyes helységek :

38 Bogyiszló: Izsák, Adács, Ollár, Szentkirály, Szentistván, Lugas, Puszta-Kál Szeremle : Pörbel Pandúr: Szentistván Kákony: Szentistván Sükösd: Korpás, Bettnyá (?), Lúgos, jobbágyi, Csala Dusnok: Doboka Fájsz: Lekete, Orosz, Halász, Chorna, Ollár, Adács Bátya: Miske, Kozmó, Köröm Varajt: Hontoka Kalocsa: Halom, Csertő, Mégy, Hülye, Drágszél Foktű: Máriaháza, Kiskecskemégy, Berkeföld Úszód: Szatmár, Pálföde, Hanik, Nana, Szentgál Kara: Zasztó, Szatmár Ordas: Böd A falvak szűk határukból nem élhettek meg. A török kiverése utáni zavaros évtizedekben is igyekeztek megőrizni fennmaradásukhoz feltétlen szükséges pusztai birtokaikat. Az érseki hatalom visszatérése azonban új viszonyokat teremtett a pusztabirtkolás rendjében. Ezentúl az uradalmi tiszttartó akaratától függött, hogy az egyes helységek mikor és mennyi ideig vehették árendába az eddig használt pusztákat. A tiszttartó szabta meg a puszták utáni árenda és egyéb szolgáltatás mennyiségét is. Az 1725. évi urbáriumban is feltüntették, hogy az egyes dominiumbeli pusztákat mely környező helységek birtokolják, és milyen szolgáltatásokkal tartoznak a földhasználat fejében. A puszták legtöbbje után pénzbeli árendát kellett fizetni, és valamennyitől dézsmát kellett adni. A bérlet összege ekkor még nem volt nagy. Általában 3—7 forintot fizettek egy-egy puszta vagy pusztarész után az árendáló helységek. Nemsokára azonban megemelkedett a díj, és főleg a XVIII. század közepén vált igen magassá. Egyrészt az uradalom és az érseki udvartartás fokozódó szükségо létei idézték elő a kívánt árendaösszegek mennyiségének felszökését, másrészt viszont a hasznosítási mód megváltozása is hozzájárult a szolgáltatások emelkedéséhez. A puszták használóinak száma eddigre megnőtt. Növekedett a szántott földterület és vele együtt a birtoklók jövedelme is. E változás viszonylag reális alapja lett az árendadíjak emelkedésének. Az 1725. évi urbárium készítői néhány pusztáról megjegyezték, hogy a birtokló falu nem fizet utána árendát. Az ilyen puszták némelyike valószínűleg még a török időkben beolvadt a közel fekvő falu határába, és a földesúri fennhatóság újra-kiterjesztése idején már nem lehetett elkülöníteni a helység területétől. Ezek tulajdonképpen határrészekké váltak. Más puszták azért lettek árendamentesek, mert megkapta őket határul valamelyik újonnan telepített község. Egykét régi falu is szerepelt az összeírásban, amely nem fizetett árendát valamelyik birtokolt pusztája után, mivel az érsek beszámította azt az illető helység határába. Ilyen földesúri kegyre ebben az időben valószínűleg olyan helyeken került sor, ahol a falunak egyáltalán nem, vagy alig volt szántással és kaszálással hasznosítható belső határa. Az érsek feltehetőleg ilyen pusztaátengedéssel próbálta segíteni néhány leginkább rászuló jobbágyfalujának lábrakapását és erősödését. Az 1725-ben összeírt puszták egy része a következő évtizedekben allodiális birtokká vált, többségük azonban megmaradt az árendáló falvak használatában. A birtokosok persze változhattak. A kalocsaiak például a XVIII. század középső harmadában szinte valamennyi pusztát megszerezték, amelyet előzőleg a patajiak béreltek az érseki uradalomtól. Az elmondottakon kívül még három speciális, ter3ß V.o. ANDRÁSFALVY 1965, 4. 37 KÉL. II. I. 2. 1582. évi urbárium. 38 PL. CP. II. 41. 294