Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)
Vorák J.: Emlékezés Nagy Czirok Lászlóra
geskedett, rám nem számíthattak, kisöcsém mindössze hatéves volt, — nem volt ki a Gózon-birtokot átvegye, hát eladták. Nagyszüleim is hozzánk költöztek, s ott szüleimmel együtt szép békességben éltek. Édesapámat két év múlva baleset érte, de meg súlyos tüdőbajos is volt, elhalt. Nagyszüleim is hamarosan elmentek. Előbb nagyanyám, aztán 1912-ben Gózon nagyapám, 92 éves korában. Édesanyám özvegyen maradt. Kis vagyonából élt. Én már akkor a magam lábát próbálgattam, de öcsém még istápolásra szorult. A bérlők csalafinták voltak, anyám elunta, eladta a földjét. Arát betétre helyezte. Az 1920-as évek elején pénze semmivé vált. Házából két szobát bérbeadott, abból éldegélt 1932-ben bekövetkezett haláláig. Segítségre nem szorult. Testvéreim sorsa ez lett: Mária nővérem tizennyolcéves korában férjhezment egy kisbirtokos emberhez. Négyéves házasság után tüdővészben elhalt. Két fiúgyermeke volt, iskoláskoruk előtt őket is elvitte a tüdőbaj. Julianna nővéremet korafiatalon hozzáerőltették szüleim egy szárazmolnárhoz. Egy hét múlva éjszaka szökött haza, anélkül, hogy elhalásuk lett volna. Férje visszavitte, s egyszer fegyvert fogott rá. Akkor a nővérem otthagyta. Tanult varrólány volt. Harmincéves koráig varrásból élt, akkor tüdővészben elhalt. Sára nővérem tizenötéves korában ment férjhez egy szomszédhelységbéli mészáros mesterhez. Hét gyermeket szült, kik közül négy csecsemőkorban elhalt. Egy fiát tizenhatéves korában vadászaton lőtte agyon a cimborája. Két gyermeke családot alapított. О még él. Halason lakik, mint nyugdíjas pesti újságárus. Özvegységében férjhez ment egy pesti iparosemberhez, de az is elhalt. Lajos testvérem mint városi díjnok, joghallgató az első világháború tiszti kiképzése alkalmával kapott tüdőbajt. Huszonegyéves volt, mikor hősi halált halt. Gyermekkorom, ifjúságom Legrégibb emlékeim Pirtó pusztára nyúlnak vissza. Négyéves koromtól tízéves koromig szüleim városi házánál éltem. Az elemi iskola négy osztályának elvégzése után szüleim bérelt tanyájára kerültem, onnan jártam végig a gimnáziumot. Sovány, kérges, nyigánc, rossz étvágyú gyerek voltam. Szüleim nem nézték ki belőlem, hogy a paraszti életre alkalmas lennék, mert mint mondották, hálni járt belém a lélek. Különben igen életrevaló, játszani szerető gyerek voltam, s tízéves koromig az utcában én irányítottam a játékot, amit egy-két akkori komám ma is emleget. A gimnáziumi idők alatt is mindig játszani szerettem volna, mert diáktársaim a tanya közelsége miatt sokan és gyakran felkerestek. A tanya mellett csónakázni és fürödni is lehetett. Édesapám meg mindig is igyekezett munkára felhasználni. Szokjam meg a paraszti munkát. Hátha mégis csak paraszt lesz belőlem. Vakációk idején fejős teheneinket, meg a borjaikat őriztette velem, hogy a gulyás kapálhasson. Sokszor terhellettem, hogy nem mehetek játszani. Jött a sok diák koma. Kijöttek hozzám a marhákhoz is. Olyankor fejtem a kalapjuk tetejébe egy kis tejet. Máskor megengedtem nekik, hogy a tanya melletti gyümölcsösben, vagy a dinnyeföldön is „szétnézzenek". Pedig sokszor öt-hat éretlen dinnyét is felhasítottak. Szüleimnek tetszettek a diákok. Örültek, ha tíz-tizenkét diák is meglepett bennünket, úgyszólván naponként. Sári húgom, kivel mái napig is igen szeretjük egymást, libákat, kacsákat őrzött. De néha a gulyáskodásban is felváltott, kivált, ha valahová mennem kellett. Szüleim mellett megismertem a paraszti élet bajait, nehézségeit, s mint kérges, vézna gyerek hamar beláttam, hogy nem vagyok parasztnak való. Hát tanulgattam. Később szüleim is végleg hivatalnoknak szántak. Hatodik, hetedik gimnazista koromban vizsgák után, vakáció idejére a helyi járásbírósághoz díjtalan gyakornoknak adtak. Esküt is tettem ott. A gimnáziumban felvettek az énekkarba, harmadikos koromtól pedig a nagykántusba, s így nagyobb temetéseken én is énekelhettem. Negyedik-ötödik gimnazista koromban a református egyháznál templomszámrakó és temetődiák lettem. Ezen két év alatt mintegy négyszázötven halott végtisztességénél működtem közre, mint énekes. Ezenfelül még vagy száz kántusos halottra is énekeltem. Temetődiák koromban sok időt töltöttem a templom körül s a toronyban, hol harangozni is segítettem, de társaim is. A harangkötelek húzogatásat a halott „zsírosságához" vagy „patyolatgatyásságához" mértük. Kivált, ha egy kis „világítólámpás" is került. Nem volt ez más, mint a harangozó számára egy első, de inkább hátulsó sonka, egy jó kobak bor 469
