Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)
Égető M.: A szőlőművelés átalakulása a századfordulón a Solt-Vidéken
zések voltak. Ősszel, amikor meocsonkóták a fákat, az ágak közül mindig kiválasztották a karónak valót. Hartán nem vesződtek karó készítésével, inkább elmentek Dunaföldvárra a fakereskedőhöz és készpénzért megvették. A századfordulón nemcsak az új szőlőkben voltak már karók, hanem bekarózták a régi, addig karózatlanul művelt szőlőket is. Mivel a karók pusztultak (korhadtak, törtek), esetleg el is loptak belőlük, folyamatos pótlásra volt szükség. Altalános gyakorlattá vált, hogy ha bármilyen fát kivágtak, az ágakból először mindig a karónak valót választották ki. A másfél méterre szabott karókból 20—30 cm került a földbe. A karók leveréséhez fakalapácsot használtak. Azt tartják, hogy ha balta fokával ütnék, elrepednének a karók. A karóverő keményfából, többnyire akácfából készült. Neve: furkó. Feje szögletes, vagy hengeres, ebbe illesztették a fanyelet. Eleinte a karókat télire mindig kiszedték. Ha idejében végeztek a szürettel, a szedők mindjárt ki is kapkodták a karókat. A szőlő végében négy karót levertek a földbe, közöttük kettőt keresztbe fektettek és erre rakták a többit. A karórakás tetejére földet szórtak, hogy ne lopjanak belőle. Tavasszal mindig az első kapálás után verték le a karókat. Az első világháború utáni időben már nem szedték fel minden évben, hanem télire is bent maradtak. Tavasszal csak meg kellett igazgatni. A jó, hasított akácfából készült karó húsz esztendeig is eltart. A fűrészelt hamar eltörik. Ma már nem pótolják a kitört, vagy ellopott karókat, bár szükségességük annyira átment a köztudatba, hogy csak azt tartják jól gondozott szőlőnek, ahol minden tőke mellett karó van. g) Kötözés A szőlőkötözés régi anyaga a századfordulóra teljesen kiszorult a használatból. Helyette általánosan elterjedt a kukoricaháncsból sodort kötöző. (L. előbbi fejezetben). E század elején helyenként (Dömsödön, Fülöpszálláson, Izsákon) ^öd yjuppal is kötöztek. Kötözés idejére a rozsnak már elég hosszú szára volt. Kaszával levágtak belőle egy darabot s a napon megfonnyasztották. öt-hat szálat összesorodva kötötték vele a szőlőt. Altalános gyakorlattá soha sem vált. Főként szükségből alkalmazták időnként. A raffia csak az utóbbi 10-15 évben kezd nagyobb tért hódítani. Férfiak nem szeretnek vele kötni, mert a vékony raffiaszál könnyen kicsúszik a kérges kézből. E rövid áttekintésben azokat a műveléstechnikai változásokat igyekeztünk összefoglalni, amelyek a századforduló táján szőlőművelésünkben végbementek. A változások csak annyiban köthetők a filokszérához, amennyiben elindítója volt a racionalizálásnak. Annak a fejlődésnek elindító tényezője — nem oka — amelynek évtizedekkel előbb ki kellett volna bontakoznia. Azok a korszerűbb eljárások jutottak végre szerephez, amelyeket a múlt század szakírói — teljesen eredménytelenül — már a század elejétől-közepétől igyekeztek népszerűsíteni. Az átalakulás olyan radikális volt, hogy egyetlen vidék — még az olyan országos viszonylatban elenyésző jelentőséggel bíró, önellátó szőlővidék, mint a Solt-vidék sem vonhatta ki magát alóla. E dunamenti kisbirtokos, erősen hagyományőrző parasztság számára az új módszerek közvetítője (és az eszközöké is) a nagybirtok lett. Itt látták először a parasztok a rigolírozást, nyitókapát, horolót, de a metszőollót és a permetezőgépet is. Miután a gyakorlatban beválni látták, átvitték saját gazdaságukba is. Izsákon, Fülöp szállás on, Szabadszálláson, ahol monokultúrás fejlődés bontakozott ki, a modern szőlőművelés fogásait első kézből, a kecskeméti szőlőtelepekról sajátították el 49 . A művelési technika ebben a fázisban eljutott arra a legmagasabb fokra, amire a kézitechnika még eljutni képes. Megkésett fejlődés folytán teljessé válása egybeesik a fogatos müvelés megjelenésével, ami a gépesítés első lépésének tekinthető. Már a múlt század közepén kísérleteztek a szántóföldi kapásoknál az ekekapával. A századforduló táján feltűnnek a rigolírozó ekék, nyitó- és fedőekék, kapáló ekék stb. Főleg külföldi modellek voltak, de már magyar gyártmányokat is találunk közöttük 53 . A Solt-vidéken nem terjedt el a fogatos eszközök használata, kivéve a takarás helyetti beszántást, de ez sem lett általános. 1900 és 1910 között Dunavecsén, Dömsödön, Apostagon elvétve már paraszti birtokokon is alkalmazták, de a kézi takarást nem sikerült kiszorítania napjainkig sem Solton, Dunaegyházán, Dunapatajon. Bár néhányan ezeken a helyeken is eké49 A századfordulón a kecskeméti Miklós telepre a környező falvak parasztgazdái tömegesen küldték fiaikat ingyen dolgozni azért, hogy a gyakorlatot elsajátítsák. BAROSS Károly 1890:115. 50 PmL.Pest vm. Gazdasági Egyesület jkvei. 1895. jún. 6. 149
