Horváth Attila – Solymos Ede szerk.: Cumania 2. Ethnographia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1974)

Égető M.: A szőlőművelés átalakulása a századfordulón a Solt-Vidéken

majd ismét leszúrva, megszorították. Dunaföldváron, Dunaszentgyörgyön egy ideig még használták az Yalakú ültetőfákat, de fokozatosan kiszorultak használatból. Helyüket itt is a T- alakú fúrók foglalták el. 2. kép: Laposfúró fából, Fülöpszállás. M 1:10. 2. Bild. Flacher Holzbohrer, Fülöpszállás. M 1:10 2. Perceur plat en bois, Fülöpszállás. É.: 1 :10 A.Z L900-as évek elejétől gyakorivá vált a szorítás helyett a ví^el ültetés. Miután a vesszőt belehelyezték a fúróval előre elkészített lyukba, nem szorították hozzá a földet, hanem locsolc)kannábé>l többször teleöntötték vízzel. A víz beis-^apolta a homokot, tökéletesebben hozzátapadt a vesszőhöz, mintha szorították volna. Később, a harmincas években majtert alkalmaztak. Híg sarat készítettek vízből és homokból, trágyalével keverve és ezzel öntötték tele a vessző körüli lyukat. Utána homokot szórtak bele, közben hajtogatták a. vesszőt, hogy ne maradjon közötte levegő. Volt, aki ezt is szorította. Az egyenes sorokat itt úgy érték el, hogy zsinórt vagy drótot húztak ki, ezen rongydarabkák jelezték a tőketávolságokat. Dunapatajon és a Duna jobb pártán (Paks, bölcskei hegy) sorhúzót is alkalmaztak a sorok kijelölésére. A sortávolság a századfordulón a Solt-vidéken 60-80 cm volt, beljebb a homokon többnyire 90-100 cm. A tőkék 40-50 cm-re kerüljek egymástól. Pakson, Dunaföldváron a sortávolság 80 cm, a tőketávolság 70 cm volt. b) Talajjavítás A filoxéra-vész után telepített szőlők jórészt a korábban hasznavehetetlen futóhomokra kerültek. így a fiatal ültetvényeken védekezni kellett egyrészt az ellen, hogy a szél elhordja a vesszők közül a homokot, másrészt, nehogy megfojtsa a ráfujt homok a rügyeket. Л homok ideiglenes megkötésére általános módszer volt — nemcsak a szőlőben — a s^almá^ás. Л sorok között szalmát hintettek szét és kevés homokot húztak rá kapával, vagy lcVval begázoltatták. Dunapatajon cserényeket (fonott vesszőfalakat) állítottak fel a szántóföld szélén a széllel szemben. Izsákon, amikor a nagy telepítés folyt, egy ember ment az ültetők után és egy-egy 50-60 cm-es nádszálat szúrt le minden vessző mellé. így, ha a szél teljesen be is temette, a nád után megtalálták. 1 lomokkötő szerepe volt a sorok közé vetett kö\tes veteménynek is. Hüvelyeseket, zöldségféléket, krumplit, esetleg kukoricát vetettek e célra. Pakson ritkásan rozsot vetettek a bakhátakon, amit azután még zölden levágtak takarmánynak. A köztes vetemény hozzájárult a talajstruktúra gyorsabb, kedvező változásához is. Ültetéskor továbbra sem trágyáztak. Csak az I. világháború után beszélhetünk erről, amikor hígított trágyalébe mártották a vessző végét, vagy ezzel öntözték meg. Az új ültetésű szőlők trágyázás után is bőven teremtek a termőre fordulás után egy-két évig. Később a homokterületek csekély tápanyagát feltétlenül pótolni kellett. így 1908-10 után általánossá vált a termőszőlőnek istállótrágyával való javítása. Ősszel kocsival vitték ki a trágyát. Л pás^tafejeken kupacokba osztották el, majd vasvillával a betakart szőlő boro^dájába terítették szét és kapával vékony földréteget húztak rá. Л tavaszi nyitás alkalmával a trágya jól elkeveredett a földdel. c) A% ültetövess^ö A telepítések nagyobb része a kilencvenes években is sima vesszőkkel történt vidékünkön. Nagybirtokon láttak ugyan szőlőiskolát a parasztgazdák, de a gyökeres vesszőről azt tartották, hogy nem olyan szívós az ebből nevelt tőke, mint a sima vessző. (Egyedül a monokultúrássá váló Izsákon terjedt el a szőlőiskola alkalmazása). Helyette a 90-es évektől nagyobb mértékben gyakorolták a gombá^ott (buktatva előgyökejeztetett) vessző ültetését, A kévébe kötött vessző144