Horváth Attila – H. Tóth Elvira szerk.: Cumania 1. Archeologia (Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1972)
A. Mócsy: A római-batbár szomszédság utolsó évszázada hazánk területén
kelt, 32 nagy mennyiségű zsákmányt osztott szét és igen nagy volt a foglyok száma is. Constantinus a szarmatákkal új szerződést kötött, amit a tíz évvel később kitört háború körülményei tesznek valószínűvé. A 332-ben kitört háború ismert részletei lehetővé teszik, hogy visszakövetkeztessünk a 294—332 között az Alföldön végbement változásokra. Mivel a szarmata föld, mint láttuk, 294 után egyes pontokon római csapatokkal volt megszállva, Rausimodus támadását nem tarthatjuk egyszerű rablókalandnak, s nem értelmezhetjük valamiféle antagonisztikus római-szarmata ellentét keretében sem. A támadást feltehetően a növekvő gót nyomás váltotta ki. Rausimodus támadásával valószínűleg recepciót vagy a gótok elleni hathatósabb római segítséget akarta kicsikarni. 332-ben a rómaiak a gótokat „szarmata földön" verték meg, 33 amiből egyértelműen következik, hogy a gótok 332 előtt szarmata területre nyomultak be, pontosabban olyan földre, amelyet a rómaiak a 294. évi rendezéskor szarmata területnek ismertek el, s így a Csörsz-árkon belül helyezkedett el. Egy további forrásadat 34 arra enged következtetni, hogy 332-ben a szarmaták Róma szövetségesei voltak a gótok ellen, amiből természeesen az következik, hogy Constantinus 322-ben megújította a szarmata—római szerződést. Mivel pedig tudjuk, hogy 332-ben Constantinus óriási tömegű szarmatát fogadott be a Birodalomba, 35 a gótokon aratott győzelem nem járhatott együtt a gótok által megszállt szarmata területek visszaadásával. Inkább arra kell gondolnunk, hogy a szarmaták Constantinus kezdeményezésére kiürítettek bizonyos területeket, amelyeket azután a gótok foglaltak el. A kiürített területek szarmatáit Constantinus római földre telepítette. Amikor Constantinus tíz évvel korábban, 322-ben átvonult a szarmata földön, bizonyára meggyőződhetett arról, hogy a szarmaták két tűz közé kerültek, és problémájuk csak hathatós katonai segítséggel vagy áttelepítésekkel, tehát a gótoknak tett területi engedményekkel oldható meg. A szarmata föld teljes kiürítését egy nagyarányú recepció keretében aligha mérlegelhették. így nem maradt más hátra, mint a kintmaradt szarmaták katonai támogatása. 322-ben Constantinus még szavatolhatta a Csörsz-árok vonalát, de ebből olyan szerződéses elkötelezettség fakadt, amely tíz évvel később szükségessé tette Róma beavatkozását a gót-szarmata háborúba. Ilyen méretű római részvétel barbaricumi népek egymás közötti háborúiban szinte példátlan a római történelemben, de érthetővé válik akkor, ha a 294-el kezdődő új szarmata politika fenti rekonstrukcióját elfogadjuk. A gótokon 332-ben aratott szarmataföldi győzelem, szarmata tömegek recepciójával s területi engedményekkel párosulva levezethette volna a feszültséget egy időre az Alföldön, ha a szarmaták a gót háború kényszerhelyzetében nem folyamodtak volna egy elkeseredett lépéshez. Felfegyverezték szolgasorban tartott népüket, a Limig£.ntcs-t, ami a gótokon aratott győzelmet hamarosan kétségessé tette. A Limigantes uraik, az Argaragantes ellen fordultak, s a számbelileg bizonyára gyengébb Argaragantes népe részben a Birodalomba menekült, 36 részben pedig a gót viktofálok fogadták be őket. 37 A felkelő szarmatákat két év alatt sem sikerült a rómaiaknak megzabolázniuk. 334-ben maga Constantinus is megjelent a hadszíntéren, 38 más megoldást azonban nem talált, mint hogy a Limigantes népét az Alföld déli részén letelepítve római felügyelet alá helyezze. A felügyeletet két limestábor tisztje gyakorolta, ugyanis két limestábor (Acumincum=Sknkamen, Pincum=Veliko Gradiste) után nevezték el két csoportjukat Amicenses-nek, illetve Picenses-nek. 39 A szarmaták hagyományos társadalmi rendjét nem lehetett visszaállítani. A zilált helyzetet az Alföldön a germánok használták ki. A gótok felett aratott római-szarmata győzelem ellenére a gótok, kisebb részben pedig a gepidák jelentős területeket vettek birtokba az Alföldön, feltehetőleg a Tisztántúlnak a Marostól északra eső részében. A vandálok királya, Visumar, aki szintén igényt támasztott az elnéptelenedett szarmata földre, vereséget szenvedett a gótoktól és kénytelen volt a Birodalomba menekülni. 40 Valószínű, hogy a Csörsz32 Cod. Theod. XI. 27, 2. 33 Chron. Min. I p. 234. Eusebius chron. ed. Helm 233c. 34 Excerpta Valesiana 32. 35 Exe. Val. 1. с. és Euseb. chron. 233 f. Euseb. vita Const. 4, 6. Chron. Min. I p. 234. 36 Exe. Val. 1. с. 37 Ammianus Marcellinus XVII. 12,19. 38 О. Seeck, Regesten der Kaiser und Päpste (Stuttgart 1919) 182 sk. 39 Amm. Marc. XVII 13,18—19. 40 Iordanes Getica 115. 161,
