Pásztor Emília (szerk.): Sámánizmus és természethit régen és ma - Bajai dolgozatok 23. (Baja, 2019)
Kerezsi Ágnes: Az állatáldozat jellegzetességei az oroszországi finnugor népeknél
A probe into the spiritual life of prehistoric people, a reflection of shamanism in archaeology Ha úgy tekintünk az áidozathozatalra mint a csere aktusára, akkor rögtön világossá válik, hogy az áldozati ajándékok között miért foglalnak el olyan jelentős helyet a háziállatok, illetve az emberek által előállított termékek. Az obi-ugorok áldozathozatalában csakúgy, mint számos más finnugor népnél az az elv uralkodott, hogy azt kell adni a szellemeknek, amivel ők maguk nem rendelkeznek. Az erdők, folyók szellemeinek nem halat vagy vadat kell áldozni, hanem háziállatokat. Az ő elképzeléseik szerint a vadon élő állatok nem az emberek, hanem a szellemek tulajdonát képezik (KULEMZIN - LUKINA 1977:145.). A szigorúan szabályozott szertartásban a jelek az adott közösség számára nemcsak azt teszik világossá, hogy milyen viselkedést vár el tőlük környezetük, hanem egyúttal egy sor információt is továbbítanak a szertartás résztvevőinek. Nem mindegy például, hogy mely istenségnek, milyen alkalomból történik az áldozatbemutatás. A jelek illetve kódok a résztvevők közös szókincsét alkotják, ami egyforma asszociációkra, illetve cselekedetekre serkenti a közösség tagjait, s magát a szertartást egy egységes zárt rendszerré változtatja át. Ezért ütközik komoly nehézségekbe új elemek bevitele a szertartásokba. Többek között ezzel magyarázható, hogy miért maradtak fenn szinte változatlan formában olyan sokáig - egyes vidékeken napjainkig - ezen népek áldozati szertartásai. Befejezéséül még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy az állatáldozat alkotóelemei magukon viselik az áldozat hozó és az áldozat kapó jeleit. Világosan megmutatják, hogy ki hozta az áldozatot, így a válasz ajándékot is ő kapja meg. így tehát az áldozati szertartás struktúrájában két állandó szereplő van, az áldozó és az áldozatot kapó. Az ő kommunikációjukat segíti elő az összes többi szereplő, a szertartást vezető sámán, vagy áldozópap, a szent fa, azaz az isten fája, a tűz és legfőképpen maga az áldozat. References/Irodalomjegyzék Csernyecov, V. N. / Чернецов 1927. Zsertvoprinosenyija u vogulov. Etnograf-isszledovatyel, No 1. 21-25., Leningrad/ Жертвоприношения у вогулов. Этнограф-исследователь. Ленинград, No 1. 21-25. Dunyin-Gorkavícs, А. А. / Дунин-Горкавич 1904. Tobolszkij szever. Szankt-Peterburg / Тобольский Север. Санкт-Петербург: Типография В. Киршбаума Fuksz, А. / Фукс, А. 1840. Zapiszki Alekszandri Fuksz о csuvasah i cseremíszah Kazanszkoj gubernii. Kazany / Записки Александры Фукс о чувашах и черемисах Казанской губернии. Казань
