Pásztor Emília (szerk.): Sámánizmus és természethit régen és ma - Bajai dolgozatok 23. (Baja, 2019)
Kerezsi Ágnes: Az állatáldozat jellegzetességei az oroszországi finnugor népeknél
A probe into the spiritual life of prehistoric people, a reflection of shamanism in archaeology kísérő imát és egyéb szertartást, mindig a fő szertartásvezető végezte el elsőnek, utána következhetett a többi istenség áldozópapja a kart, vagy kuguza. Az áldozati állatot általában bármekkora összegért megvásárolták, az árából alkudozni nem illett. A süremen is, mint bármely közösségi áldozathozatal idején, az áldozati állatot a közösség pénzén vásárolták. Ez az ünnep elsősorban a marik fő istenének, Jumo-nak volt szentelve, aki a mennydörgés és az ég istene, s a nép elképzelése szerint lovaskocsin utazik. A marik hite szerint tőle függött az eső és a föld termékenysége. Ezért természetes, hogy épp ebben a ciklusban tartották meg ünnepét, amikor különösen féltek az aszály és a termés tönkremenése miatt. Ezt az ünnepet nem volt kötelező minden évben megtartani. Voltak olyan mari falvak, ahol csak három vagy ötévenként került rá sor (JAKOVLEV 1887:32). Jumo-n kívül más isteneknek is mutattak be áldozatot. Minden egyes istenségnek külön állatot áldoztak, külön tüzet gyújtottak és külön „kart” vezette a szertartást. Az imák azonban egyformák voltak, csak az istenek neve változott. Lovat csak Kugo-Jumo-nak és segítőinek, Küdürcsi-Jumo-nak és Mer-Jumo-nak áldoztak. Régebben, még a 18. században, Jumo-nak csak fehér szőrű lovat áldoztak, hiszen az állat színének idomulnia kellett az ég színéhez, de a 19. század végén általában az áldozati állat barna szőrű volt (HOLMBERG 1926:64.). Az áldozati állat vérével a szent fa gyökereit is meglocsolták. Ezt az ünnepet a mezei marik kultikus lovaglással és a sátán kiűzésével kötötték össze (JAKOVLEV 1887:31.). Az áldozat jellege itt is engesztelő, ami az imák szövegéből kitűnik: „Adjatok békét, nyugalmat, egészséget, jószággyarapodást, kenyérgyarapodást és családgyarapodást." (JAKOVLEV 1887:37.). Jumo, akárcsak a többi istenség, oly mértékben segíti az embereket, amilyen mértékben azok áldozatot hoznak neki. Tehát az áldozatbemutatás lényegét tekintve a csere egy különleges formája a világszférák között. Az áldozati állat húsát minden ünnepen, így a sürem-en is két bográcsban főzték meg. Egyikben a belsőségek, másikban a többi hús főttek. A hús elkészülte után az áldozó pap segédei kivették a húst a bográcsból, gondosan lefejtették azt a csontokról, vigyázva, hogy a csontok épségben maradjanak . Ezt követően darát öntöttek a húslébe. Ezt a résztvevők hozták magukkal még a szertartás elején. Átadták az edényekbe öntött darát az egyik, erre kijelölt szertartásvezetőnek, aki az áldozati liget elkerített részén faágakat rakott le a földre, azokat beborította speciális rituális dísztörülközőkkel és arra helyezte el szép sorban a darával teli edényeket. Amikor a hús megfőtt és kivették a húsléből, fogták a darával teli tálakat és mindegyiket a húslébe öntötték. A kása elkészültével visszatették a húst a bográcsokba, majd a kész étellel is imát mondtak.
