Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Schön Mária: A hajósi nép és egy ajósi család kálváriája a II. világháború utáni évtizedben
Huber Jánosné Locher Julianna siráma: Huszonegy éves voltam, még lány [mikor elvittek]. Már hét év óta volt szerelmesem, a későbbi férjem, egy fonóba jártunk. Engem elvittek, akkor ő is majdnem önként utánam jött. Azt hitte, oda fog kerülni, ahová én. De őt egy másik tránszporttal egy másik táborba vitték, Dombászba. De miért vittek el bennünket?! Nem ártottunk senkinek, és így elvinni a fiatalokat! A legszebb életünket elvették. A hajósi nép kitelepítése 1945 május végén kezdődött, és eltartott 1948 nyaráig. Ezek alatt az évek alatt sose szünetelt a rettegés, hogy a családokat mikor zavarják ki a saját házukból, fél órai vagy egynapnyi összecsomagolás áll-e rendelkezésükre, és a ház előtt megálló járművek útja majd hová viszi őket, megmaradhatnak-e Magyarországon, vagy menniük kell nyugati vagy netán keleti irányba. Az első kitelepítés a kalocsai intemálótáborba május végén történt. Ennek célja az volt, hogy a német lakosság ingatlanait megszerezzék az Alföld agrárproletárjai számára, akik a lakosság kitoloncolása másnapján már meg is jelentek, és betelepültek a kitelepítettek elkobzott vagyonába. Az alföldi nincstelen szegényparaszti tömegeket, a telepeseket nem a politika kényszerítette a német falvakba, hanem önszántukból jöttek házat és földet foglalni. A német falvak gazdagsága vonzotta őket. A házfoglalással természetszerűleg együtt járt ugyanis a kitelepített német családok teljes ingó és ingatlan vagyonának birtokba vétele. Ahogy kitelepítették a hajósiakat, másnap már jöttek a készbe és a készre. Fegyveres nemzetőrök kíséretében, durungokkal felfegyverkezve, hangos szóval jelszavakat skandálva járták az utcákat: Magyaroknak kenyeret, sváboknak kötelet! Vagy: Földet, kenyeret, fasisztának kötelet! Vagy: Bundistáknak, fasisztáknak öt perc az élet, öt perc, és nincs tovább! Hajósra Kiskunhalasról, Bócsáról, Kecelről, Kalocsáról, Miskéről, Fajszról, Pirtótól, Szánkról, Fehértóról, Csaláról, Ókécskéről stb. érkeztek. Mikor fölélték az ingyen az ölükbe hullott vagyont, és a vagyont újra kellett volna termelniük, de termelési tapasztalataik és munkakedvük nem lévén, a földjeik, szőlőik fokozatosan elvadultak, ők maguk pedig visszaszegényedtek, akkor 1956 előtt négy-öt család kivételével szinte észrevétlenül mind elmentek, vagy vissza a homoki tanyavilágba vagy Sztálinváros felépítéséhez. A kalocsai tolonctábor érthetetlen módon egyedül a hajósi németségnek készült. Pedig Hajóstól 5, illetve 8 kilométerre, aztán csak néhány tíz kilométerrel odébb Baja környékén egymást veszik körül a sváb települések, de a kalocsai toloncba csak hajósi családok kerültek, vegyesen csecsemőkortól a nagyszülők korosztályáig. Szauter Ferencné Fiedler Judit hajósi krónikája szerint 420 fő. A hajósiak azt a magyarázatot fogadják el hitelesnek, hogy Hajós népét a kalocsai járás sújtotta ezzel a büntetéssel, míg Császártöltés a kiskőrösi járáshoz, Nemesnádudvar a bajaihoz tartozva, azok védelmében részesült. A kalocsai táborba egész családokat telepítettek át csecsemőkortól a nagyszülők korosztályáig, és ha nem volt rokonságuk, mely anyagi juttatásokkal megváltotta őket a táborvezetőségtől, akkor a tábor felszabadításáig, három hónapon keresztül sínylődtek a volt érsekségi tehénistállóban, szalmaágyon mint a heringek egymás mellett fekve. Augusztusban elengedték őket, csakhogy addigra már nem volt házuk, ahová visszamehettek volna. 126
