Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Bereznai Zsuzsanna: Egy hajósi sváb ember a történelem sodrában. (Kübler István gyermek- és ifjúkora)
Hát, milyen is a jószág? Ez a sok ember, aki ott jajgatott... Már lejöttek a házakból a partizánfélék, hát, nem bántottak, nem bántottak, hanem biztos azt mondták, takarodjatok már innen a fenébe. Igaz, addigra már ott is volt a rendőrség. És a rendőrség lecsillapította az egészet, ami ott volt. Rossz volt nézni, hogy mennyi vér folyt ott el... Kübler István, aki kényszersorozás révén került a Waffen-SS ún. MUSZ-os - munkaszolgálatos - alakulatába, ahol ő patkolókovácsként dolgozott a suszterok, a borbélyok, a szabók és egyéb iparos emberek között. A háború utolsó napjait és fogságba esését így beszélte el: Csehországban estem fogságba. Még előtte levonultunk Szlovéniába, ott kaptuk meg a kiképzést, onnan kerültük ki a frontra. Én ott már a kovácsműhelyben voltam. Ott egy reggel kaptam egy papírt, hogy ennél a századnál jelentkezzek. Azt mondták, hogy én műhelybe fogok kerülni. Ott is maradtam. Ezzel indultam a frontra. Bevagoníroztak bennünket, és vonattal vittek ki a keleti frontra. Breslau környékére. Lengyelországba. De akkor még Németországhoz tartozott. Három nappal a háború befejezése után estem fogságba. Este lefekvés után riadó volt, egy faluban voltunk elszállásolva, elég sokáig voltunk ott, úgyhogy kimentek kényszermunkára este, ilyen árkok ásására. Futóárkokat ásni. Minden harmadik nap kivittek. Én voltam a legifjabb... Kedveltek. Még nem volt szakállam, csak itt-ott egy szál. Csend volt... Alit a front... Egyszer csak riadó! Menjünk tovább! Még akkor nem tudtuk, hogy hányadán van... Csak mentünk. Nem tudtuk, hogy vége a háborúnak. Mi, kovácsok, ott nem tudtuk. Mentünk, mentünk... Mikor hajnalodott, akkor volt ott egy főhadnagy nevű tiszt, de valahogy jó embernek látszott, mondta, hogy a háborúnak vége. Nem! Tehát az oroszok még mindig támadnak, és úgy volt, hogy benne vagyunk már egy ilyen gyűrűben. Nekünk még sikerült... Mert ez a tiszt azt mondta, hogy hányszor volt Oroszországban bekerítve, és mindig kitalált. Fel legyünk arra készülve, hogy ha arra kerül a sor, hogy lőni kell, akkor lőni. De hát abból nem lett semmi. Odaértünk a csehszlovák határhoz, ott kezdődött a legnagyobb probléma. Tehát a katonáknak a fegyverzetét le kellett adni. Puska, tőr, töltények... Ez még nem volt hadifogság. Még nem... Még egy éjszakánk volt. Másnap reggel úgy kilenc óra tájban... Akkor ott álltak már a műúton, meszszire lehetett már látni, szép útjuk volt már a csehszlovákoknak. S akkor láttuk, olyan valami... valami fontos dolog van... Amikor aztán mi mendegéltünk tovább, akkor lehetett látni, hogy bent a szántóföldön elágazás volt, jobbra meg balra, és ott volt benn három tank. Német tankok. Hogy aztán ők robbantottak-e, vagy elfogyott az üzemanyag... Akkor oda mehettek be, az erdőbe. Olyan lehetőség is volt. Nem nekünk, mert mi messze voltunk az otthonunktól. A német vezetőség cserben hagyott bennünket. Mindenki ment magának... A maga útjára... Ez úgy volt, hogy odajöttek a tankok a határról, és akkor a cseh határőrség kérte, adják le fegyvereiket. Átlőttek a határőrségen a németek, és ezekkel a tankokkal mentek. Mentek, ameddig volt üzemanyag. Mentek... Aztán, hogy mi lett velük? Mi meg besétáltunk a táborba ...az erdőben volt, bent... Nem volt város, nagyon sok erdő volt. Laktanyák voltak. Nákód, az volt az első város. Ha még jó! emlékszem... 116
