Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Kürti László: "Se nem jászok, se nem kunok - magyarok". Kulturális hatások és kapcsolatok a Felső-Kiskunságban a XIX-XX. században
Annak ellenére, hogy a reformátusok a XIX. század végétől jelen vannak a zsidókkal együtt. Ez utóbbi népcsoport nagyobb létszámban csak Lajosmizsén és Jászkarajenön (154 és 135 fö a XIX-XX. század fordulóján), a szomszéd községek közül csak Szabadszálláson létezett. Az új jászkun identitásban azonban kevés szerep jut, akár a zsidóságnak, akár a cigányságnak. Pedig, és ez jól ismert, egyik népcsoport sem hiányzott, hiányzik a jászkun települések újkori történelméből. Ami viszont teljesen egyedülálló fejlemény az az, hogy az évtizedek múlásával, a szomszédos - nevezzük őket magyar - települések lassan elkezdtek hasonulni a jászkun településekhez. Úgy is érvelhetünk, hogy mára a jászkun nemzetiségi identitás egyfajta területi terjeszkedő identitássá nőtte ki magát. Kunadacs, Kunpeszér vagy éppen Kunbaracs nem tud felmutatni olyan múltat, amely hasonló a kiskunokéhoz vagy a jászsági betelepültekéhez. Adacs és Peszér, korábban, mint Peszéradacs, a ráckevei uradalomhoz tartozott, 1873-ban létesült községként. 1949-ben Kunadacs és Kunpeszér névvel váltak önállóvá. Kunbaracs pedig Tatárszentgyörgy pusztája volt, és csak 1950-ben vált önállóvá szintén a kun előtaggal. Valójában nem tudunk semmit arról, hogy a három település miért kapta a kun előnevet. Az tény viszont: Kunadacs egyes külterületei része a Kiskunsági Nemzeti Park nyilvántartásában (Hodályi-fenyves). Kerekegyháza, Kunbaracs, Kunadacs és Kunpeszér határvidékén pedig található a Peszéradacsi-rétek elnevezésű mintegy 5.757 hektáros és a kunpeszéri 145 hektáros tölgyes (Szalag-erdő) természetvédelmi terület, amelyek a Kiskunsági Nemzeti Park nyilvántartásában szerepelnek. Kiskunlacháza, Kunszentmiklós és Szabadszállás kiskun, Ladánybene, Lajosmizse, Karajenő és Kocsér esetében a jászsági eredet felélesztése az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb önkormányzati támogatással, és - ezt ne feledjük el - értelmiségi intellektuális energiával sikeresnek mondható. Lajosmizsén 2013-ban a Jász Hímzőkor és a Jász-Kun Hagyományőrző íjász Egyesület létrejötte mutatja a jász öntudat és identitás felélesztésének legújabb eredményét. Ezzel szemben Ladánybenén, amely „színtiszta” jászladányi lakosokból jött létre, és legalább annyira tarthatná a jászságiságát, a jászsági eredet és identitás kérdése nincs napirenden. Az önkormányzat és a helyi elit egyedüli történeti referenciapontja a honfoglalás-kori régészeti leletként előkerült nomád vitéz, Bene-vitéz. Kultusza 2006-tól folyamatos és látványos. A XIX. század során a régió lakossága, a megyében tapasztaltakkal egyetemben, megnövekedett, elsősorban azokkal a tanyaközségekkel, amelyek a jászsági kirajzás során létesültek (Kerekegyháza, Ladánybene, Lajosmizse). Mellettük viszont olyan új települések formálódtak és alakultak át, amelyek sem az 1745-ös redempcióhoz, sem pedig Jászkun Kerület privilégiumaihoz nem kötődtek. Ezek az új, sokszor a régió határmentén lévő települések - Kunbaracs, Peszéradacs, Pusztavacs, Tatárszentgyörgy - már nemcsak vegyes etnikumúak és vallásilag heterogének, többnyire félfeudális uradalmi majorságok alanyai voltak. A régió kun és jász tudattal rendelkező közösségeivel szemben ők egyszerűen „magyarként” definiálták magukat, még akkor is, ha történetesen felmenőik felvidéki szlovák származásúak voltak. A régió történetileg kialakult kulturális „mássága” így tehát a magyar és a jászkun identitás komplex valóságának egyik dinamikus meghatározó eleme volt, még úgy is, hogy sem a jászságiak sem pedig a kiskunok nem tekintették az etnikumokat és kisebbségeket egyenlő társadalmi erőnek. 81 i
