Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Bereznai Zsuzsanna: Egy hajósi sváb ember a történelem sodrában. (Kübler István gyermek- és ifjúkora)
Odaértünk Opelba, és vittek is ki bennünket kitakarítani a vagonokat, a marhavagonokat. Viszont nem lett az egészből semmi, mert a lengyel hatóság nem engedélyezte ezeket a vagonokat szállításra, az orosz kézre átadni. Nem adták meg. Ott is lódítottak, olyan volt akkor is a politika, hogy amit máma mondtak, az holnap már nem volt igaz. Kübler István - mint egyszerű munkaszolgálatos patkolókovács - úgy élte túl a háborút, hogy mindig képes volt alkalmazkodni a körülményekhez, nem veszítette el hitét, és a rossz körülmények között mindig megtalálta a túlélés lehetőségét. Még annak a kevés jó dolognak is tudott örülni, ami néhanap érte. A németeknél azért volt jó sorom, mert tudtam muzsikálni. Azt, hogy tizenkilenc évesen betettek a műhelybe, tehát nem voltam gyalogos, ugye... Én nem is kaptam semmiféle kiképzést. Csicskás voltam egy időben egy fegyvermesternél. A ruháját vittem a szabóhoz, hogy itt igazítson rajta, ott igazítson. Nadrágot is meg ezt meg azt. A háború végén volt. A német letette a fegyvert. Ahogy én tudom... Egy este kilenc óra tájban volt riadó, én hátul voltam a műhelyben, tehát én kovács voltam, patkolókovács. Gyorsan, gyorsan pakoljunk, és megyünk! Semmit se tudtunk csinálni, gyerünk, gyerünk! Jött mindjárt a kocsis itt velünk, minden felszerelés rajta volt. Mert ugye háború volt. A lovak valahol egy istállóban lehettek. Mentünk három napot. Tehát kapitulált a német, mentünk három napot, és elfogtak a partizánok. Bekerültünk a város közepi be, és jött vagy öt tank, vagy három? Három! Három tank jött tele katonákkal. Mielőtt a városba kerültünk, a partizánoktól már kaptunk ellenállást. Volt, aki elővette a fegyverét, énnálam nem volt semmi, de azért lementem én is az árokba. A lovak, a kocsi fönnmaradt, fütyültek a golyók... No, és akkor jött egy küldöttség fehér zászlóval, arra gondoltam, hogy azok csehek, civilek lehettek, és ott találkoztak a német egységgel, és akkor így lett tűzszünet. És akkor mi menetelhettünk tovább. Viszont mivelhogy volt vasúti sín, sínpálya, az már tele volt fegyveressel. Tehát hogyha közülünk valaki részéről csak egy puskalövés lett volna, már... Már... És ilyenkor is vannak olyan emberek, akik nem gondolkodnak. Igaz, hogy engem nem kért meg senki, de jöttek a német motorosok, és az oldalkocsin volt a golyószóró, oda még tudtak agitálni embert, és úgy mentek be a városba, hogy majd őriznek bennünket. De nem úgy lett, hanem azokat kilőtték, a motorosokat. És akkor mi mehettünk azért tovább, mivel fehér zászlónk volt, fegyverünk nem volt, hát, engedtek, hogy mehetünk tovább. És beértünk a város közepébe, addigra odaért ez a három tank, és tele annyi emberrel, annyi emberrel... Aztán beértek oda, mi is pont akkor értünk be ebbe a központba, még most is magam előtt látom. A visszavonulókhoz bevágódott a páncélos, a kocsink tönkrement, a ló... És nekünk se hiányoztak már. És akkor ezek elkezdtek akkor lövöldözni... Ki a lakásokból, a házakból lőttek ki... Én is leugrottam a kocsiról, beszaladtam egy házba, először egy oszlop mögé, és oda is süvítettek már a golyók. Akkor kinyílt egy kapu, és oda szaladtak be, ezek, akik nem háborúztak, akik csak menekülni akartak, csak menekülni... És akkor én is oda szaladtam be. Mikor kijöttem, akkor láttam... annyi sebesült ember... annyi... annyi... annyi... annyi... és ezek a sebesült emberek mind német katonák voltak. Akit elértek, ugye. És a tankok üresek voltak. Ezeket lelőtték onnan. És a mi kocsink rúdja el volt törve. Nem tudom, hogy csináltuk meg, de megcsináltuk valahogy kötéllel vagy lánccal vagy mivel. De a lovak azért nem voltak megsérülve. Nem messze a kocsitól álltak. 115 i
