Kothencz Kelemen (szerk.): Migráció és hagyomány-formálódás a történeti Duna-Tisza közi nemzetiségek népéletében - Bajai dolgozatok 22. (Baja, 2018)
Bereznai Zsuzsanna: Egy hajósi sváb ember a történelem sodrában. (Kübler István gyermek- és ifjúkora)
De aztán mentek, mentek, mentek... Ugye, mi is mentünk... Aztán a partizánok egy reggelen... úgy nyolc óra tájban értünk oda. Volt két lovunk, lehetett etetni, itattuk is... Egyszer csak látjuk, hogy már reggel, előttünk vannak a partizánok, tehát ott valami történik. Néha lehetett hallani egy lövést, hogy közeledtünk oda, de nem féltünk. Na, mi van ott elöl? Hát én kék ruhában voltam, mint ahogy most, nem volt katonaruhám, mert a kovácsoknál az volt, hogy akikkel én voltam, azoknak mind kék ruhájuk volt, csak éppen a sapka nem. Az katonai volt. Meg a lábbeli. Tehát munkásruhában voltunk. Odaértünk, és meg is mondták, méghozzá németül: Akinél van lőfegyver vagy töltény, az tegye ki. Aki nem tette ki, és megtalálták nála, ott megvolt a gond. Nem számított az emberélet. Lepufjantolták. Énnekem nem volt se puskám, se semmim. Hanem aztán másnap hajnalán jöttek oda az oroszok. Hajnalban jöttek az oroszok a műúton, és lövöldöztek... Hát, lőttek, lőttek... Ok is ünnepeltek, hogy a háborúnak vége. Tíz óra körül jöttek a magas rangú orosz tisztek, bementek az épületbe. Hogy kik voltak? Én gondolom, hogy a partizán parancsnok lehetett. És délután két óra tájban: indulás! Visszafelé. Ahonnan jöttünk. Akkor meneteltünk két hétig. Ez volt a nagy menetelés... Erőltetett menetelés... Kettő órakor volt az indulás, és már nagyon meleg volt, áthajtottak már bennünket azon a nagy erdőn, hatalmas fák voltak, de nagyon szép út volt, müút volt. Ez már cseh föld volt. És meneteltünk, meneteltünk... Hát másnap azért már jobb volt, mert akkor hoztak olyan kocsikat. Tehát az első nap nagyon ritkítottak az oroszok... Hát mi úgy számoltuk, hogy a következő napon mi is ezek leszünk majd, hogy lelőnek... Se ennivaló, se innivaló nem volt, és azon a napon volt a káposzta. Itt az volt a lényeg a mondások szerint, hogy az oroszok bennünket átvertek, és akkor úgy hajtottak bennünket... Valóban, számtalanszor futni kelletett, s az lett mondva, hogy a csehszlovákok azt akarták, hogy minél hamarabb kerüljünk ki az országukból. S amit az oroszok talán vállaltak. Másnap már jobb volt, nem hajtottak, többször is volt már megállás. Le lehetett ülni. És az ember már a füvet is kezdte rágni, ugye, az út mellett, mert nem lehetett menni... Ha az ember mutatta, hogy szükségre kell menni, de nem mehetett messzire. Két hét után egy laktanyába, egy szép városba kerültünk. Hogy is hívták azt a várost? Itten mindennap kaptunk olyan ennivalót... pudingot. Naponta háromszor kaptunk. Fölépültünk. És akkor mentünk tovább. Ki voltunk fáradva, le voltunk törve, semmi erőnk... Én mindig lefeküdtem, ha megállás volt. Hát, nincs mit enni! Csak amit az ember talált az út mellett. Lefogytam. Hogy nézhettem ki? Se borotválkozva, se mosakodva, se levetkőzve. Két hétig mentünk. Aztán bekerültünk egy táborba, ahol kivittek bennünket üzemeket, gyárakat lebontani. Mikor az elfogyott, akkor elmentünk ki, a parasztmunkára. Önként lehetett jelentkezni munkára. Mert benn nem volt semmi. Ott kinn mégis csak talált az ember valami legelni valót. Megtanulta az ember, mit lehet megenni, ami nem mérgező. Elvittek bennünket Breslauba, és onnan átsétáltunk még vagy egy hétig Opelig. Ez is Lengyelországba van. És akkor azt mondták az oroszok, hogy ott már meg vannak csinálva a vasutak, a sínpárok, mert ugye a németek, azok fölrobbantották, ahogy menekültek, hogy lelassítsák a szállítást. De onnan már készen vannak. 114
