Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)

Csoma Zsigmond: Solymos Ede és Balassa István barátságának eredménye a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Munkaeszköztörténeti Archívumában

önmagában még nem elégséges. Szükséges, hogy velük együtt jegyzőkönyvbe kerüljön az egész tárgynak, s lényeges részeinek fonétikusan (kiejtés nyomán) lejegyzett neve, legapróbb részletére kiterjedő leírása, használatának módja, díszítési technikája, azzal együtt, hogy mely nemzetiség kezén élt, hol (község, megye) és mikor.'"

Az agrárélet halászati eszközeit, amelyeket már gyűjtésre javasolt Bellosics Bálint is az útmutatójában, Solymos Ede is ismerte:

1. Tapogató, nyeles tapogató. 2. Varsák. (Szárnyas varsák; doroszlói dob-, hal-, kárászvarsa.) 3. Méthálók. 4. Ághegy-hálók. (Baja: csuhé.) 5. Billeghálók. 6. Pendelyhálók. (Zenta: bevető.) 7. Örvös-hálók. 8. Fentők. 9. Őrök. (Hálóhely-mutatók.) 10. Hálónehezékek, monykövek. 11. Csik-kasok. 12. Rácsák. 13. Gübülő v. zurboló rudak. 14. Kuttyogtatók. 15. Szigonyok. 16. Horgok (Baja: úszóhorog, buttyka-horog) ; vágóhorgok. 17. Giliszta-tartók. 18. Bödönhajók. 19. Ladikok. (Zenta: csomasz.) 20. Halas bárkák; nyargaló bárkák. 21. Evezők, mankós evezők. 22. Szapolyok. (Rövid, hosszúnyelű szapolyok.) 23. Jégpatkók. 24. Fa- vagy csontkorcsolyák. 25.Nádvágók. 26. Gyékényszatyor. 27. Mázsálásnál használt halkasok. 28. Ampák. (Baja.) 29. Szákok vagy mereggyűk. 30. Halászfontok. 31 Bárdok. 32 Hasító kések. 33. Bográcsok. 34. Bárkaorról való bőgők. 35 A bárkacsárda képei. 36. Bárkasütő vasak. 37. Hálókötő-tű. 38. Halsütő rácsok.

Magyarországon a rendszeres munkaeszközgyüj tést és kutatást - még ha sokszor csak a tárgyak díszítettségéért is -, 1869-1870-ben Xántus János kezdte meg, mint egy kelet-ázsiai piackutató expedíció tagja, majd később Eötvös József megbízásából a tárgygyűjtő munkáját tovább folytatta. Rómer Flóris segítségével ugyancsak Ő gyűjtötte az 1873-as bécsi világkiállításra az első nagyobb néprajzi anyagot. A későbbi kiállítások /1885-ös országos, 1896. évi ezredéves/ az eszközgyűjtésre további ösztönzést adtak, amelynek végső egyéni nagy teljesítménye Herman Ottó munkaeszköz gyűjteménye volt. Az 1896. évi millenniumi kiállítás az ország nemzeti-etnikai kisebbségeinek is fontos bemutatkozási lehetősége volt, különösen a Monarchia agrárvállalkozói számára, akik számos munkaeszköz képes hirdetését, innovációs ábrázolását tették közzé a katalógusokban, ezzel is jelezve részvételüket, gazdasági súlyukat. A XIX. század második felében különböző hullámban a magyar kutatás és érdeklődés a magyarországi népélet felé fordult. A kutatás eredményeként egyre több képet, kőnyomatos metszetet közöltek a korabeli lapokban a (hangulatosnak tartott) régi és újabb jellegzetes eszközökről. Ezek az életképek, leírások vagy valódi képek többször visszaköszöntek, egyik újság a másiktól vette át őket, ami a képek közkedveltségét is mutatta. A képek azonban nem egyszer művészi színvonalúak, értékűek is voltak, sokszor egyféle idealizált hangulatot tükröztek, mind a korabeli társadalomról, mind az ábrázolt szakmunkáról. A XIX. század végén többek közt Jankó János (a nagy néprajzkutató édesapja) és társai grafikusi mívességü, jellegzetes metszeteivel találkozhatunk. Ezeken a képeken, a gazdákat a jellegzetes munkaeszközeik társaságában ábrázolják. így ezek a munkaeszközök nem csak a munkavégzést mutatták, az adott közösségre jellemzőnek tartott eszköz révén, hanem foglalkozási ágakat is meghatároztak, (pl. vincellérek, bognárok-pintérek, kulcsárok, borkereskedők, korcsolyások, fuvarosok stb., stb.). A népéleti képek munkaeszközei így egy-egy speciális termelő-kultúra, életmód jellegzetes eszközei is voltak, amelyek

56