Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Csoma Zsigmond: Solymos Ede és Balassa István barátságának eredménye a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Munkaeszköztörténeti Archívumában
Görz, Ausztria, 1893. november 25.), Vikár Béla (Hetes, 1859. április 1-Dunavecse, 1945. szeptember 22.), Fenichel Sámuel (Hetes, 1859. április 1 .-Dunavecse, 1945. szeptember 22.) és követője Biró Lajos (Tasnád, 1856. augusztus 29-Budapest, 1931. szeptember 2.), a Zichy-féle expedíció etnográfusa Jankó János (Pest, 1868. március 13. -Borszék, 1902. július 28.) gyűjtései szaporították jelentősebben a múzeumok tárgyainak számát. A gyűjtés anyagának első tudományos rendezését és felállításának nehéz munkáját a korabeli Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának két tisztviselője Semayer Vilibáld igazgató-őr és Bátky Zsigmond múzeumi őr végezték el. A múzeumi gyűjteménytárak néprajzi tárgyainak gyarapodása azonban újabb keletű volt a XIX-XX. század fordulóján, mert csak ekkor erősödött meg az a meggyőződés, hogy ezek a múzeumi gyűjtemények és tárlatok a nemzeti kultúra mennyire elsőrendű szereplői és bizonyítékai. Ugyanakkor a forduló múzeumi szakemberei már szembesülhettek azzal, hogy egyes paraszti tárgyak, eszközök már a szemük előtt kerülnek ki a mindennapi használatból és szorulnak a felejtés, a használaton kívüliség perifériájára. Ahogy megfogalmazták: „korunkban támadja gyűjtésük objektumait a haladó művelődés a legpusztítóbb erővel. A népélet viszonyai rövid időn nagyon megváltoztak, s e metamorfózis szükségképen áldozatul kívánja azokat a tárgyakat, melyeket a régi élet föltételei hívtak életre. Az eke alá fogott pusztákkal együtt vesznek el a pásztorélet és használati tárgyai, a vízszabályozás kiírtja a kishalász szerszámkészségét.”2 Ezt ismerte fel Solymos Ede is és tudományos munkássága bizonyítja, hogy mennyire fontos volt Baján és szerte az országban a halászat történeti-néprajzi munkássága. Gyulai Pál, a Budapesti Szemlében 1909-ben, Herman Ottó egy cikkét kísérő soraiban azt írta, hogy a tárgy, az eszköz eltűnésével a magyar szókincs is szegényedik, de elvész mindaz az ismeret, tudás, tapasztalat, ami a tárgy szóval megnevezett fogalma köré tapad és amit a paraszti tudásban, az évszázadok gyarapodó ismeretével hordozott a fogalom, a tárgy neve. A képletes megfogalmazása szerint ez a pusztulás „... olyan, mint az, amely a történeti korszakot akkor éri, amidőn a tűzvész levéltárakat hamvaszt el". Bár intő szavukat felemelték a korabeli szakemberek az eltűnő tárgyaktárgyegyüttesek érdekében, valószínű eredményesen, mert a századfordulón kiteljesedő múzeumi tárgygyűjtéssel jelentős tárgyi együttest mentettek meg a múzeumi gyűjtemények számára. Magyarország a többi kelet-közép és délkelet-európai agrárparaszti társadalmait tükröző múzeumi tárgygyüjtemények szempontjából nem állt ekkor rosszul. Ebben a tekintetben csak a nyugat-keleti és észak-déli irányban haladó modernizáció, az újkori nyugat-európai technikai-forradalom eszközvívmányaitól kevéssé érintett keleti és délkeleti területek, Oroszország és a Balkán-félsziget állt jobb helyzetben, az eredeti paraszti tárgyak és eszközök megmaradása, használata tekintetében. A tárgygyűjtés fontossága mellett az adatolást, a pontos elnevezést, az eszközök és a paraszti használati tárgyak részeinek terminológiáját is kívánatosnak tartották rögzíteni. Bellosics Bálint3 a XX. század elején azt írta: „De a tárgyak összegyűjtése 2 CSOMA Zsigmond 2007. 178. 3 Bellosics Bálint munkásságához és tevékenységéhez vö.: BELLOSICS Bálint 1992.; SZILÁGYI Miklós 1990.; 1992. 55
