Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)
Benedek Csaba: Horgászeszközök technikdai fejlesztése egy tiszaföldvári ezermester műhelyében
BENEDEK Csaba HORGÁSZESZKÖZÖK TECHNIKAI FEJLESZTÉSE EGYTISZAFÖLDVÁRI EZERMESTER MŰHELYÉBEN Természeti környezetünk az ember munkálkodása révén oly erősen megváltozott, hogy ma már számos tudomány az ember és környezete egyensúlyának megbomlásáról beszél, illetve ezen egyensúly helyrehozataláról elmélkedik. Minden népcsoport, kultúra sajátossága, hogyan bánik környezetével, miként használja, alakítja át azt és annak számára fontos javait, illetve pótolja (mivel pótolja, vagy egyáltalán pótolja-e) azokat. Ilyen értelemben véve a primitív társadalmak (benne a parasztsággal) és a mai modem kori „társadalom nélküli társadalmak” között hatalmas ellentét rajzolódik ki. Elődeink jól tudták, hogy „a természetet nem leigázni kell, mert az nem is hagyja magát, hanem vele együtt élni harmóniában, mindennek a hasznára és törvénye szerint.”1 Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a történelem korábbi szakaszaiban a természeti környezet drasztikus átalakítása nem történt meg, számos olyan kultúrát ismerünk, melyek a legnagyobb valószínűség szerint éppen ilyen tevékenységüknek köszönhették lesüllyedésüket, megszűnésüket. Néhány indián kultúra mellett számunkra az egyik legismertebb példa Mezopotámia, ahol az öntözéses gazdálkodás kilúgozta, talajerő-utánpótlás nélkül pedig terméketlenné tette a földet.2 Nagyanyáink korában még nem járt szemeteskocsi, mégsem lepte el őket a szemét. Ez egy speciális paraszti szemléletet tükröz, melyet legérzékletesebben Fél Edit és Hofer Tamás rögzített a Heves megyei Átányon: „[...] az átányiak mindent, ami a kezük közé kerül - az út mentén meglátott gallyat, az eltört szerszám alkatrészeit, a gazdaság és a háztartás hulladékait - esetleges hasznuk szerint értékelnek. Ha bármilyen szerény »címzés« is függeszthető rájuk, nem hagyják veszendőbe menni. »Mi mindenből kiveszünk mindent« - fogalmazzák meg általánosságban. A kukoricát azért ültetik, hogy szemtermése abraktakarmány legyen. De egyéb részeiből sem vész el semmi: szára takarmány, a lerágott szár tüzelő, csuhéjából szőlőkötöző vagy más fonadék készül, botjával mázolják a szoba-konyha földjét, csutkája tüzelő, tűzrevaló lesz töve-gyökere is, amikor tavasszal összeszedik - még a tűz után visszamaradó hamu és pernye sem megy veszendőbe: a disznótrágyába keverik, és mint »házi trágya«, visszajut a szántóföldre.”3 Ez a gondolkodás a tárgyi világot is körüllengte, a pazarlás szinte ismeretlen volt közöttük. Amennyiben mégis megtörtént ilyesmi, azt hosszú ideig emlegették. Cserépfalun a Tóth család egyik ágára ragasztották a Poshadt csúfnevet (ragadványnevet), mivel az adatközlő nagymamájánál megposhadt a tej, ami akkoriban óriási szégyennek számított.4 Hasonlóképpen az elhasznált, tönkrement 1 BELLON Tibor 2003. 14-15. 2 KOSA László 1998. 55-56. 3 FÉL Edit-HOFER Tamás 1997.456-457. 4 Saját gyűjtés, 2002, Cserépfalu (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), adatközlő: Tóth Bertalan, ragadványnevén Poshadt Berci. 199
