Kothencz Kelemen (szerk.): Víz, ember, örökség. Tanulmányok a 90 éves született Solymos Ede tiszteletére - Bajai dolgozatok 21. (Baja, 2017)

Kunkovács László: Halászat: ősfoglalkozás, ősgondolkozás

A halászok meg a pásztorok élete soha nincs szem előtt. Tegyük hozzá, csak a városlakók szemében tűnik ez világvégi tartománynak! A legtöbben ma már zárt településen élünk és dolgozunk. A halászok és a pásztorok „munkahelye” viszont odakint van, a vadvizeken és a pusztákon. Egyszóval: a természetben, ahonnan vétettünk. Megszokták, hogy a gondjaikkal maguknak kell megbirkózniuk. Az ipar soha nem gondolt speciális szükségleteikre. A pásztor maga építi fel a nyári szállást. A csengőt, a kolompot, a juhászkampót vagy a körmöző bicskát sose biztosította a gyáripar, így aztán falusi mesterek kezén maradt meg archaikus formában. Mi sem természetesebb, hogy a halász maga készítette a szerszámait, mi több, a csónakját is! Itt most megint Herman Ottó jut az eszünkbe, aki a halászcsónakokat és bárkákat nem vonta be vizsgálódásaiba, talán nem érezte szorosan odatartozónak. Micsoda érték lenne pedig, ha, legalább rajzokban, megörökítették volna az akkor még nagyszámú halászbárkát, gyönyörű, egy-egy mesterre jellemző orrtőkéjükkel. (2. kép)

Az állóbárkáktól már csak egy ugrás a hajóács, a „super” mestersége. Ok alkották meg a halászbárkák formáját követő, de fedeles gabonaszállító dereglyéket, és az ugyancsak csavart ormányú hajómalmokat. A Mohácsi Halászati Szövetkezet alkalmazottjaként az apatini születésű Bádemmer József hajóács tartotta életben ezt a mesterséget. Magam is meglátogattam műhelyénél, a sólyánál. - Gabonaszállítót már nem építettem, de néhányat javítottam. Hajómalmot pedig csináltam vagy egy tucatot - summázta. Emlékezete révén felgöngyölíthettük volna az igen karakteres magyar fahajó-építészetet, amelyet lassan eltemet a feledés.

Az ősfoglalkozásoknál az a gyönyörű, hogy miközben tapasztalatainkat felidézzük, szinte megzavarodunk a jelenben is felbukkanó ősiségek révén. Időegyenes? Mintha hurkokat produkálna az ember földszintes történelme, ősi-mai életformája.

Talán harminc éve történt, hogy a Közép-Tisza mentén szinte őskori csónakot fogtak ki. Abödönhajók módjára, egyetlen fatörzsből volt kivájva. Látszott rajta, hogy nemrég készülhetett. Eszerint az archaikus technika valahol, valamiért fennmaradt? A Felső-Tisza hajdan Máramaros megyéhez tartozó kárpátaljai szakaszán találtam rá a különleges halászcsónak szülőhelyére, Viskre. Elmondták, hogy utoljára tíz éve készítettek ilyeneket. Minden fázisát megörökítettem, amikor néhány halász az egy rönkből vájt csónakjaival vízre szállt, majd zsákmánnyal tért haza.

Sorolhatnánk még a hasonló, eddig észre sem vett témákat. Tiszaladányban, kevéssel az ezredforduló előtt, a falu szélén élő népes család asszonya reggel talán még nem tudta, mi lesz az ebéd. Felelőtlenek - hamarkodnánk el, mert nem vesszük számításba, hogy ők még tudták, mi mindent lehet elvenni a természet terített asztaláról. A közeli legelőn volt egy csatorna. Olyan jelentéktelen kis víz, ami mellett horgász vagy halász egykedvűen továbblép - úgysincs ebben semmi.

A reggeli órákban fölkerekedtek, vitték a tapogatókat és az emelőhálót. Stratégiájukat tanítani lehetne! Hárman egymás mellett csapkodták le a tapogatókat, és sorfalként haladtak előre. Nyomukban, kissé hátrébb, egyik társuk puszta kézzel ragadta meg azokat a halakat, amelyek nem iramodtak előre és nem lettek a vesszőkasok áldozatai sem - ilyenkor egyik-másik a nádtorzsák alatt vagy a partoldal padmalyában bújik meg ijedtében. (3. kép)

15