Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)

"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései

építse fel. A kor, de elsősorban a császár konzervatív ízlésének megfelelően Bécs monumentális középületei klasszicista-eklektikus stílusban épültek, s természetesen a nagy emlékműveknek is követniük kellett a kor ízlését.

Zumbusch emlékművei, a maguk akadémikus méltóságával, a legkiemelkedőbb kifejezői voltak e kor emlékműszobrászatának, és én illő meghatottsággal kopogtattam új mesteremnél.

De Zumbusch nemcsak mint művész, hanem mint pedagógus és mint ember is a legkiválóbbak közé tartozott. Elve volt, hogy soha egy ujjal hozzá nem nyúlt tanítványai munkájához, sőt véleményt vagy tanácsot is csak akkor adott, ha arra tanítványai felkérték. Azt akarta, hogy tanítványai saját maguk rágják át magukat a nehézségeiken, mert úgy gondolta, hogy csak így fejlődhet ki szabadon művészi egyéniségük. Emberségét pedig mi sem bizonyítja fényesebben, minthogy rászoruló növendékeit a saját pénzéből segélyezte, s állandóan a saját zsebéből tűzött ki pályadíjakat diákjai számára, úgyhogy tanári állásának jövedelmére igen gyakran ráfizetett.

Én kezdettől fogva jól kijöttem vele, és elveit ismerve minden munkámhoz odahívtam, hogy véleményét kikérjem, mert helyesen úgy gondoltam, hogy csak tanulhatok tőle.

Első munkám, amit az ő iskoláján csináltam, egy fiatal anya volt gyermekével. Nem egy szokványos „anya és gyermeke” szobrot akartam mintázni, a fiatal anya, akit én mintáztam, lázadó nő volt, aki a társadalommal és az előítéletekkel szembeszállva, dacosan és büszkén tartotta maga elé a gyermekét, s arcára szinte rá volt írva: „Igenis, ez az én gyermekem, csak az enyém.”

Mikor Zumbusch megnézte a munkámat, kezdetben nem szólt semmit, úgyhogy már félni kezdtem, hogy nem tetszik neki, de aztán megszólalt: - Igen. Sokat hallottam magáról már Hellmertől. Nem túlzott. És Maga, látom, a saját útján akar járni, nagyon helyes. Csak így tovább!

Végtelenül boldoggá tettek a szavai, és még nagyobb lendülettel feküdtem a munkámnak.

Nagyon szorgalmas voltam, ami csak egy hátránnyal járt. Hamar elfogyott az akadémiai modellpénzem. A Zumbusch-iskolán az volt ugyanis az úzus, hogy a modellköltségekre minden évfolyamra egy bizonyos összeg volt előirányozva, ami egyformán lett felosztva a növendékek között. Miután pedig én sokat és gyorsan dolgoztam, az én részemre engedélyezett összeg merült ki leghamarább. Ilyenkor vagy a saját pénzemből kellett a modellt fizetnem, vagy pedig valamely kollegámat próbáltam rávenni, hogy üljön modellt számomra. Néha pedig, ha másképpen nem ment, emlékezet után, modell nélkül kezdtem dolgozni.

Egy ilyen alkalommal jutott eszembe, hogy emlékezetből megmintázom Edit fejét. Kezdetben gyorsan ment a munka, de mikor a finomabb részletekhez értem, bizony megakadtam. Figyelve néztem a felrakott fejet, s kerestem benne, hogy mi hiányzik belőle, ami visszaadná Edit tekintetének szellemes csillanását és mosolyának kedvességét, mikor váratlanul megállott mögöttem Zumbusch, aki előzőleg egy kollegám munkáját tekintette meg. - Ej, ej! - kiáltott. - Ki ez a bájos kis-69