Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)
"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései
1 gam is kimásztam, galléron ragadott, és fatolvajt kiáltozott. Szinte megrendített a látszat, hogy tolvaj vagyok. Élénken tiltakoztam a gyanúsítása ellen, és hivatkoztam mesteremre, a telep főnökére. Végre eleresztett gyanúsítom azzal a meghagyással, mondjam meg mesteremnek, hogy ő is fatolvaj meg én is. Hazavittem a ládát, elmondtam mesteremnek az esetet az izenettel együtt, és kijelentettem, hogy többé nem megyek fát lopni. A mester méltatlankodott. Neki joga van a telep faraktárához. Akkor miért kell nekem sötétben mennem, kerítésen másznom, tűrnöm, hogy torkon ragadjanak és tolvajozzanak? Egyáltalán jóllaktam Másszál. Ennek a falopáson kívül más oka is volt. Kaptunk egy budai zárdából egy barokk fafeszületet kijavítás végett. Krisztus egyik karja hiányzott, ezt kellett kiegészíteni. Mesterem szemmel láthatóan húzódozott a munkától, végre, sürgetésre hozzáfogott. Úgy restaurálta a kart, hogy annak, legnagyobb rémületemre, két könyöke is volt... Rájöttem, hogy mesterem nagyszájú csaló. Majdnem egy évet töltöttem nála, de a söprésen, cipőtisztításon, bevásárláson, fűtésen stb. nem jutottam túl. Beláttam, hogy ezt az utat nem szabad folytatnom, mert nem vezet a művészethez. Gondolkoztam, mitévő legyek? Elhatároztam, hogy otthagyom Mászt. Ehhez nagy bátorság kellett, mert egyedül voltam, 15 éves, tapasztalatlan, vidéki fiú. Reggel utoljára fényesítettem a Mász család cipőit, és közöltem, hogy tovább nem maradok ebben a kötelékben. Mesterem kajánul nevetett. „Hogy képzeled azt? Nekem írásbeli szerződésem van apáddal, azt pedig egy kiskorú nem rúghatja fel.” Megijedtem, de nem engedtem. Kijelentettem, hogy apámat félrevezette, mert ő nem az ország első művésze, különben is nem szobrászatra, hanem fatolvajlásra oktatott. Megyek is mindjárt a rendőrségre feljelenteni. A mester elsápadt. „Sohse hittem volna, hogy ily romlott, gonosz fickó vagy. Menj!” - hörögte. Mentem. Ágyneműmet azonban nem adta vissza, mert azt ő és felesége használta, én pedig rongyvánkosokon feküdtem. Nem akartam pörlekedni, örültem, hogy megszabadultam a szélhámos karmai közül. Hová menjek most? Nagybátyámhoz nem mertem menni, mert szüleim beleegyezése nélkül hagytam ott a helyemet, féltem szemrehányásuktól. Jelentkeztem hát leányuknál, Etel unokanővéremnél, ki egy Gross nevű pékmester felesége volt. Etel szívesen fogadott. Lakást, reggelit és vacsorát adott, és ebédre tíz krajcárt kaptam tőle. Délelőttjeimet egészen az Iparrajziskolában töltöttem Vasadi tanár osztályán, ahol ha nem is figurális szobrászatot tanultam, de legalább ornamentikával foglalkozhattam, és nem söpréssel és falopással. Tudtam, hogy akkoriban Stróbl Alajos volt az ország legkiválóbb szobrásza. Felkerestem várbazárbeli műtermében, és elmondtam neki, hogy nála szeretnék tanulni. Stróbl szép szál, harminc év körüli ember volt, kissé kopaszodó fején piros barettet hordott. Műtermében néhány pompás kész szobra állt, és készülő munkái fehér rongyokkal voltak letakarva. A sarkokban száraz pálmaágak díszelegtek, egyszóval olyan volt a műterme, mint azt egy Szabadkáról Budapestre jött fiú legszebb álmaiban elképzelte. (Stróbl Bécsben tanult, éppen a Makart-korszak-45
