Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)

"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései

hogy őt megfenyegették arra az esetre, ha nem vállalná a megbízást, és ő csak a kényszernek engedve végezte el a rábízott munkát. Én újabb felszólalásomban azt válaszoltam, hogy kételkedem ebben a kijelentésében, mert engem senki sem akart kényszeríteni, hogy részt vegyek ebben a munkában, és nem is vettem abban részt. Tehát nekem inkább lenne jogom a kérdőre vonásra, de én a művészet szabadságát hirdettem mindig, és nem járulhatok hozzá magyar művészek megbélyegzéséhez, amiért részt vettek egy művészi feladat megoldásában. Javasoltam tehát, hogy a Társulat az igazolásoktól, a boszorkányperek ez új fajtájától álljon el. A Képzőművészeti Társulat becsületére válik, hogy bár a kurzus jelszavai akkor már a sajtót, az irodalmat és az egész politikai és közéletet megmételyezték, javaslatomat nagy szótöbbséggel elfogadták, és így Zala javaslata a művészek igazoltatásáról lekerült a napirendről.

Még egy epizódot kell elmondanom, mely jellemző az akkori viszonyokra. Félix öcsém, az órás, aki már évek óta élt Franciaországban, és francia nőt vett feleségül, a háború alatt - mint ellenséges állam polgára - évekig internálva volt, a háború után tehát - mihelyt módjában állott - hazament szüléinkhez Szabadkára, mely a jugoszláv uralom alatt a Subotica nevet kapta. Ott érte 1919 szilvesztere, melyet ismerőseivel az ottani városi kávéházban töltött, ahol a helyi lakosság mellett szerb és francia tisztek nagy számban ünnepelték a közelgő újévet, de az idegen tisztek egyben az ő győzelmes háborújuk befejezését is. Éjfélkor a kávéházban játszó cigányzenekar a szerb tisztek kívánságára eljátszotta előbb a szerb, majd a francia himnuszt, a Marseillaise-t. Ekkor öcsém társai biztatására odament a francia tisztek asztalához, és kifogástalan franciasággal megkérdezte tőlük, hogy a cigány eljátszhatja-e a magyar nemzeti himnuszt is. A francia tisztek igenlő válaszára a cigány rázendített Erkel Himnuszára, a magyar közönség egy emberként ugrott talpra, és egyszerre kezdette énekelni: „Isten, áldd meg a magyart” Az ének zokogásba fulladt, és a cigányzenészek is sírva játszották végig a Himnuszt. A francia tisztek csodálkozva nézték a számukra érthetetlen jelenetet, csak a szerb tisztek feszengtek nyugtalanul.

A Himnusz elhangzott, a közönség lassan hazaszéledt, a szerb rendőrség azonban még hajnal előtt kezdette összefogdosni az államellenes tüntetésben részt vett magyarokat, és Félix öcsém is jónak látta, hogy még aznap átszökjön a demarkációs vonalon, és feljöjjön Budapestre, ahová röviddel utána követte a francia felesége is, aki elmondotta, hogy a rendőrök déltájban már az öcsémet is keresték, de őt, a francia asszonyt természetesen nem merték molesztálni.

Félix öcsémnek tehát így sikerült elkerülnie azt, hogy a francia internáló tábor után a szerb börtönökkel is megismerkedjék.

Megjegyzem, hogy a magyar békeszerződés akkor még egyáltalán nem volt megkötve, de hát a magyaroknak - úgy látszik - akkor már sírniok sem volt szabad szülőföldjük elvesztése miatt.

Mielőtt Hollandiába való kiutazásomra áttérek, utolsó eseményként el kell mondanom az Erzsébet-szoborpályázat mintegy két évtized óta vajúdó döntésének a történetét.

178