Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)
"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései
rátja is volt. Ezen a vacsorán igazán kitett magáért: „Nem feledte ki a gazda, nem feledte kit vendégel.” A pompás fogas előétel, a paprikás csirke, a libamájjal ékesített finom bélszín után káposztás és túrós rétes jött, aztán ragyogó sárgadinnye, eper, illatos szőlő - ma sem tudom, hogy Vampetics május végén honnan szerezte be ezeket a primőröket -, aztán jöttek a különféle borok, sajt, feketekávé: mondhatom, a vendégeink tökéletesen megfeledkeztek az őket, a hivatalos körök részéről ért mellőzésről, és nem győztek eléggé lelkesedni Magyarországért, a magyar művészetért és vendéglátásért. Azt hiszem azt hitték, hogy a magyar művészek minden este ilyen vacsorát esznek. Nem világosítottuk fel őket. Stróbl nem jött el a vacsorára azzal az indokolással, hogy ő voltaképpen a pályázaton sem vett részt. Zala ott volt, és a jó vacsora és a jó borok hatása alatt még kedélyeskedni is kezdett, és odaszólt nekem: - No Édi, mikor először bekopogtattál hozzám kopott ünneplő ruhádban, és munkát kértél tőlem, nem álmodtam volna, hogy egyszer egy nagy pályázaton elnyered előlem az első díjat. Én nevetve válaszoltam neki: - Hát, őszintén szólva, akkor még nem gondoltam erre, de mikor a műtermedben összezúztad az Erzsébet-szobromat, akkor megfogadtam magamban, hogy ezért még elégtételt veszek magamnak. És erre az Erzsébet-pályázat volt a legmegfelelőbb alkalom. - No, no - felelte Zala - azért aki utoljára nevet, az nevet legjobban, az Erzsébet-szobrot mégis én fogom megcsinálni. Tán fölösleges mondanom - neki lett igaza... A vacsora alatt ennek a kis intermezzónak - talán rajtam és Zalán kívül - senki sem tulajdonított semmiféle jelentőséget. A vacsora nagy siker volt, és másnap, mikor Marótival kissé aggódva érdeklődtünk Vampetics mesternél, hogy mennyit tesz ki a számlánk, oly szerény összeget számított fel, hogy nemcsak meg voltunk lepve, de őszintén meg is hatódtunk ennek a derék embernek a szép gesztusán. Ebben az évben - 1913 - megalakítottuk a Magyar Iparművészek Testületét.258 A vagyonosodó polgárság, értelmiség igényei lassanként nálunk is megnőttek, és ezen osztályok haladottabb, kulturáltabb tagjai, ha kezdetben óvatosan tapogatózva is, követni igyekeztek a sokkal előrehaladottabb nyugatot, és kezdtek súlyt fektetni arra, hogy lakásaik ne csak a kényelem, hanem az ízlés szempontjából is megfeleljenek a kor és társadalmi állásuk követelményeinek. Az igények természetesen kitermelték az iparművészek egész sorát, kik több-kevesebb tehetséggel igyekeztek a jobb polgári lakásokba valami új ízlést, új színt - szóval művészetet bevinni. Bár én nem voltam iparművész, és legföllebb néhány játékos kedvemben keletkezett művemet, mint a Díszedényt és a Díszórát a garabonciás diákkal lehetett iparművészeti alkotásnak tekinteni, felismerve ennek az irányzatnak a képzőmű-258 A Magyar Iparművészek Testületé célja „az iparművészek erkölcsi és anyagi érdekeinek hathatós védelme és támogatása.” Kiállításokat, tanulmányutakat rendeztek, pályázatokat készíttek elő, s részt kértek minden oly zsűriben, ahol iparművészeti elbírálásról esik szó. - Művészet, 1913. harmadik szám. 160
