Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)

"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései

művészetet és a természetet pontosan kell ismerni, mielőtt magunkból adni tud­nánk, és aki sokat akar adni, annak bizony tanulnia is sokat kell! Körülbelül ezek voltak a tanulságok, melyeket erről az utamról magammal hoztam. Carrarában hosszabb időt töltöttem, mert a kőfaragó gyár túl volt terhelve mun­kával, és így személyes érintkezés útján és az olasz vezetők jóakaratának elnyeré­sével kellett kiforszíroznom, hogy a szobrunk készítését ne hanyagolják el. Ebbéli feladatom azt hiszem, jól sikerült megoldanom. Barátságot kötöttem az olasz gyár több vezetőjével, azután megbarátkoztam az olasz kőfaragókkal is. Ezeknek barátságát úgy nyertem el, hogy magam is munkásköpenyt öltöttem, és odaálltam közéjük az emlékmű egyes alakjainak finomabb megmunkálásához. Kezdetben bizalmatlanul nézték munkásságomat, de mikor látták, hogy nemcsak mímelem, hanem komolyan fogom fel a munkát, és mikor velük együtt költöt­tem el egyszerű ebédjüket, ittam hozzá a jó fanyar chiantit, és kitartottam velük a munkaidő végéig, teljesen fölengedtek, és nagyon megbarátkoztak velem. Mu­lattak az olasz beszédemen, dicsérték a munkámat, és azt hiszem nagyon meg voltak hatva, hogy én egyenlő kollégaként kezeltem őket, pedig voltaképpen én voltam nekik lekötelezve, mert bár a szemeim és művészi ítéletem fejlettebb volt az övékénél, a mesterségi részt ők értették jobban, és én csak fokozatosan tanultam bele a kőfaragás művészetébe, és lestem el tőlük a mesterség egyes fogásait. Mindenesetre három szép derűs hetet töltöttem a carrarai márványmunkások között. Pompás nép ez, természetes művészi ösztönökkel, közvetlen, mesterké­letlen érzésekkel és jóakarattal. Úgy éreztem magam közöttük, mint ahogy egy reneszánsz mester érezhette magát tanítványai között. Együtt éltünk, együtt dol­goztunk, és ebben az együttműködésben sokkal jobban megértettem a régi mes­tereket, akik nemcsak mint én, egy vendégszereplésre, hanem éveken át így éltek és dolgoztak. Megértettem és irigyeltem őket. Igen, így lehetne szép dolgokat, nagy műveket produkálni. De engem várt a budapesti műtermem, az otthoni munkám, a tanítványaim, a családom: haza kellett indulnom. A carrarai gyár vezetői nagy búcsúestet rendeztek tiszteletemre, amelyen még egy műkedvelői színelőadásra is sor került. Előadás után, a búcsúvacsorán, az egyik igazgató büszkén megkérdezte tőlem: - Hogy tetszett az előadásunk? - amit én természetesen gyönge dilettáns próbál­kozásnak találtam. Zavarba jöttem, mit válaszoljak, hogy ne bántsam meg ezeket a derék, egyszerű, jóindulatú embereket, így hát ezt feleltem:- Nagyon szép volt, de azért azt hiszem, hogy Carrara még jó ideig híresebb lesz a márványáról, mint a műkedvelői előadásairól. Nem sértődtek meg, jót nevettek a válaszomon, és jó barátságban váltunk el egymástól, miután megígérték, hogy a Vörösmarty-szobrot most már a legsürgő­sebb munkájukként fogják kezelni, és pár hónapon belül befejezik. így hát munkám jól végezve, jókedvűen, friss impressziókkal eltelve tértem haza Budapestre. Itthon azonban keserves meglepetés várt. 142

Next

/
Oldalképek
Tartalom