Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): …Éltem és művész voltam. Telcs Ede visszaemlékezései és útinaplói - Bajai dolgozatok 16. (Baja, 2011)
"…Éltem, és művész voltam". Telcs Ede visszaemlékezései
rére. De nekem, a művésznek nagy gyönyörűséget okozott, hogy a teremtés legszebb formáját, az emberi testet a maga meztelen szépségében megmintázhattam, visszaadhattam az izmok játékát, és oly szobrot alkothattam, amely - ha a sors kegyes hozzá - évszázadokig ott állhat egy magyar városnak a főterén, és mikor én már rég nem leszek, hírt adhat a késő utódoknak egy magyar szobrásznak művészi elgondolásáról. Egyébként a művészi fórumok is kegyesebbek voltak hozzám, mint a kecskeméti menyecske, mert művemet általában komoly elismerés fogadta. A leleplezési ünnepségnek még egy derűs epizódjáról számolt be nekem Roskovits Ignác barátom, a jeles festő. Egy idősebb alföldi magyar megkérdezte tőle: - Ugyan má, tessék mondani, úgy-e az a Kossuth apánk fia az a szép fekete szakállas ember? - és ezzel Holló Lajosra mutatott. Mikor azonban R. Náci megmutatta neki Kossuth Ferencet, az öreg magyar csak megrázta a fejét: - Nem lőhet a kérem, nem jól tudja az úr, az a német képű nem lőhet a Kossuth Lajos fia! Hát bizony igaza is volt, mert Kossuth Ferenc inkább nézett ki egy Bach-korszakbeli osztrák tisztviselőnek, mint a nagy Kossuth fiának. A történetet közderültség fogadta még a Kossuth-párti képviselők részéről is, de azt igyekeztek a miniszter előtt elhallgatni. A szobor-leleplezési ünnepségek persze ezzel nem fejeződtek be, este még a régi honfoglalás kori szokás szerint a vendéglátók, vendégeik tiszteletére „fecerunt magnum áldomás”201, és az egész társaság - jómagámmal együtt - csak másnap délelőtt tért vissza a fővárosba. Hiába, nem vagyok gyakorlott „szépíró” egészen elragadott emlékezetem paripája, míg művészi pályám eseményeiről számoltam be, és megfeledkeztem magánéletem fejleményeiről. Pedig a kettő természetes kapcsolatban volt egymással, s egyik a másikat befolyásolta. Családi életem jellemzését két szóban foglalhatom össze: boldog voltam. 1903. december 22-én megszületett harmadik gyermekünk - Pali fiam. A gyerekek mellé nem vettünk fel dajkát vagy nevelőnőt, noha jövedelmem azt megengedte volna, de nem engedte Annus, aki nemcsak feleségnek, anyának is rendkívül lelkiismeretes volt. A gyerekeivel maga akart foglalkozni, ezt a fáradtságot - ami számára a legnagyobb örömet jelentette - nem akarta idegennel megosztani, bár így igazán semmi szabadideje nem maradt, és nem járhatott el még velem sem társaságba, író és művész barátaim körébe, hanem inkább mi hívtuk barátainkat hozzánk. Pedig ismeretségi körünk egyre bővült, ami művészembernél természetes is, hiszen a művésznek szüksége van a vele hasonszőrűekkel való összejövetelekre, mert a kialakuló viták, eszmecserék termékenyítőleg hatnak a képzeletére. Új eszméket szülnek, és megtermékenyítik a művész fantáziáját. Barátságot tartottunk régi jótevőmmel, R. doktorral és családjával, Marczali professzorékkal, Kiss Józseffel, Ambrozovics Dezsővel, a Képzőművészeti Társulat titkárával,202 kollegáim közül Ligetivel, Rónával, de főként Maróti Gézával. A fes-201 Fecerunt magnum: nagy áldomás (Anonymus). 202 Ambrozovics Dezső (1864-1919) ügyvéd, író, újságíró, műfordító. 1895-től 1915-ig az Or-129 i I
