Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)

"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Össze-visszák

- Hogy van gazduram? - kérdezte Vojnits. - Hogy vagyok? Cudarul tekintetes Uram. Ez a szegény jószág már szédeleg, nincs legelője. - Maga is a szárazságra panaszkodik? Mi is azért járunk. Gondolja-e, hogy miben? - Hát majd megmondják az urak. - Palics is megbolondult, nagyon összeaszott. Gondoljuk, jót tenne neki, ha belé vezetnők a Köröst!” A puszták fia jól tudta, hogy a Körös medre alacsonyabb a Palicsénál, mindjárt mondotta is: - Nehezen fog az menni Tekintetes Uram! - A főügyész csak ugratni akarta Hajagost. - Ez a pesti mérnök úr úgy véli, hogy lehet. (Dehogy mondta, hiszen még nem is látta a Köröst.)

A számadó azonban nem jött zavarba, egy darabig gondolkodva nézte a pesti urat, s azután egészen a főügyész felé fordulva mondta: - Hát talán lehet. Gyerekkoromban láttam a cirkuszban egy ügyes bohócot, tótágast állt, mégis megivott egy liter bort!

Dúlt a világháború, s mi pótválasztást tartottunk Baján. A Felsővárosban is, az Alsóvárosban is 1 -1 megürült bizottsági tagsági helyet kellett betölteni. Nem értünk rá sokat bajlódni a választással, a korteszaj nem is illett volna a csaták zajába. Összehívtuk a vezető városatyákat, s azt az ajánlatot tettük: húzzanak sorsot, a sors döntse el, melyik külváros válasszon egy nem kimondottan mungót [kormánypárti], s melyik egy nem kimondottan függetlenségit. Nagy hatalom volt akkor a közigazgatás kezében, senki se ellenkezett, sőt helyeselték is a javaslatot: Aki most veszekedni akar, az menjen ki a frontra!

A sors úgy esett, hogy az Alsóvárosnak kellett mungót választania. Itt volt a hangadó városatya Bajai Péter kocsmáros, szőlőbirtokos. Alapjában ravasz, számító, de jó svádájú, társaságban jóízű ember. A választás napján kaptam a jelentéseket, a Felsővárosból: „Teljes a rend, a szavazás szépen folyik. Az Alsóvárosból: „Nagy csend van, szavazó alig jelentkezik.”

Ebből baj lehet, délután isznak az emberek, valaki el találja kurjantani magát, s balul üt ki a választás. Magam mentem ki „ellenőrző útra”. Egy lelket se találtam a szavazóhelyiségben, még a választási elnököt, s a bizalmi férfiakat sem. A „pihenőszobában” vidáman borozgattak. Amikor megláttak, úgy tettek, mintha örülnének. Én Bajai mellé ültem, tőle kértem tájékoztatást. Észrevette, hogy mitől tartok. Nyugtatgatott, nincs semmi baj, rendben megy minden. Hiába mondtam: A választás a polgárság érettségi vizsgája. Ünnepi alkalom annak igazolására, hogy megértette az idők szavát, s szíve összedobban a város szeretetében. Nem az aggódás beszél belőlem. Mennyivel szebb lenne, ha lelkesedéssel tennének meggyőző bizonyságot emelkedett gondolkodásukról.

Szinte könnyezve szakította meg beszédem Bajai: - Uram! Nem elég, hogy mungót választunk? Még lelkesedjünk is? Ez nem volt a paktumban!

Az eredmény itt is egyhangú volt, de zárórakor is alig néhány szavazólap volt az urnában. így akarták megmenteni a kerület becsületét.

Talán megérezték, ellenzékeskedéseik „szép” korszaka lejárt.

Szabadka a kitűnő, de egészen enervált Gaál Ferenc helyébe Lányi Ernőt állította zeneiskolájának élére. Tele volt tetterővel, hamarosan ki tudta vinni, hogy létesült hivatásos városi zenekar. Ez játszott a színházban, ez látta el Palicsfurdőn a térzenét, a nagymiséket a nagytemplomban zenével ez kísérte, s ez lett a biztos alapja a hamarosan közkedveltté vált filharmonikus társaságnak.

Akkor közművelödésügyi tanácsnok voltam. Az én szerepem volt a szervezési szabályzatnak, s az alapító határozatnak a formába öntése. Az előkészítő tanácsülésen tervezetemet s annak bő megokolását vita nélkül elfogadták, de a polgármester arra kért, magán a közgyűlésen a javaslatnak csak rendelkező részét olvassam fel, a többit hagyjam őreá.