Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
2 A Pécs-Baja-Baranya háromszög szerb megszállás alá kerülése (1918. november 13.) Borbíró Ferencet Valjevóba internálták. A szerb megszállás alatti és utáni igazolásokról, vádakról lásd a sajtóválogatást 1918-1921. 36. Borbíró Ferenc - Gőbel Józsefnek [Keszthely, 1955. május 29.] Édes Józsim! Bizonyos vagyok abban, hogy nem vádolsz a lassú válaszadásért, hiszen tudod is az okát. Kedves gondolat volt, hogy Babéit meglátogattad. Április 11. óta lakója a klinikának, s még mindig ott van, de - hála Istennek - már kifelé áll a szekerének rúdja, s ami a legfőbb, gyógyultan tér vissza ebbe a dísztelen lakásba, amelyről ilyenkor veszi észre az ember, hogy mégis csak otthonunk. Bölcsen tetted Testvér, hogy a kézhez vett levelet csak elolvastad, s nem továbbítottad. Béni hibázott, hogy ezt neked nem írta meg; az ő szerepe volt, hogy eldöntse: mi történjék vele? Jeleznie kellett volna, hogy a hozzád küldés azt jelenti: tudomásul vétel után papírkosárba! Persze te nem tudsz az előzményekről, azok nélkül a kép nagyon csonka.1 Megelőzte Méray Tiborhoz intézett 2, kiadósabb levelem. De tudtommal ő megint kószál valahol, különben neki küldtem volna „befejező” írásomat is.2 Ezúttal is csatolok mellékleteket. A dátumokból láthatod, milyen ritkák már az írásaim. Nem azért, mert kifogytam a témákból, vagy mert lusta vagyok velük foglalkozni. Kívül az akadályok, s ezek között nem a legutolsó az, hogy „egy” asztalkánk ritkán lehet íróasztal. Rendszerint munkaasztal. Rajta a kötőgép. Aztán ez az étkezőasztal is. De rajta végződnek több rendbeli házimunkák is, pl. a stoppolás, amiből pedig bőven adódik. Aztán engem zavar, ha köröttem mozgás van. Babéihoz viszont sokan járnak, többnyire üzletfelek; néha ki is kell mennem, mert „a hölgy” próbál, s tán feszélyezné „férfi” jelenléte, még hátat fordítva is. Éjjel volna nyugalom, de a villany drága, s a napi sok tennivaló után öreg csontjaimat szívesen is teszem nyugovóra. Nem panaszkodás ez, csak magyarázgatás. Hozzá mindjobban nyugtatom magam, nem kár a hallgatás, amikor mindenki azt kutatja: mit hoz a jövő? Nem érnek rá az emberek törődni a letűnt világgal! Pedig valamikor mennyit mondogattam: mind bűnösök, akik magukkal viszik a sírba közérdekű élményeiket. Főleg azok, akik nemcsak az eseményekről tudnának hű tájékoztatót adni, hanem ismerték a háttérben mozgató erőket is! Ha valahol látok városmonográfiát, mindig mohó kíváncsisággal nyúlok feléje, s a legtöbbször csalódottan teszem le. Rendszerint tanáremberek írták, néha a helyi sajtó jelesebbjei. Az előbbiek munkája a legtöbbször csak gondos anyag-összeállítás aktákból, jegyzőkönyvekből; jó részük csak lokálpatriótás leírása a városnak meg környékének; a lényeghez közel csak itt-ott férkőznek, s még az újságírók szerkesztette monográfiákból se tárulkozik ki a meleg, eleven, sokszínű élet. Csak érintek egy példát. Baja valamikor jelentős városa volt hazánknak. A XIX. század első felében lakóinak száma nem nagyon maradt el Budáétól. Tekintélye volt még a kiegyezés idején is, hiszen a törvényhatósági jogú városok sorába iktatták! Igaz, ebben komoly része volt a város fiának, Tóth Kálmánnak, aki abban az időben nagyon kedvelt poéta, neves újságíró s Baja képviselője volt. Róla jegyezték fel, hogy annyira szerette szülővárosát, hogyha tehette volna, még a királyi várat is Bajára vitte volna.3 Az ő agitatiójának tudható be, hogy Baja 92
