Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Levelezés. 1929-1962
A szegedi egyetem fejléces levélpapírjára géppel írt levél. Az aláírás autográf. A levél végén Borbíró Ferenc tintával írt megjegyzése: „ Martonyihoz írt levelem másolatát nem találom. ” Göbel József hagyatékából. 1 Martonyi János (1910-1981) jogtudós, a Magyary-iskola tagja. 1940-től a kolozsvári egyetem, 1945-től a szegedi egyetem jogtudományi karának tanára. 7. Borbíró Ferenc - id. Éber Sándornénak [Budapest, 1947. december 19.] Jó Nagyságos Asszonyom! A haladó, az eredményekre is ügyelő hivatalokban különféle szemléltető térképek találhatók. A főorvosiban például, hogy merre vannak a különböző ragályok gócai; a mérnökiben többek közt: miképp vannak elosztva a városban a világítótestek... Ha ilyen nyilvántartást vezetnének arról is, hogy merre vannak a városban a szellemi fényforrások, a maguk kicsi háza rég római I-es jelzést viselne. De sok szempontból volna szerkeszthető szemléltető térkép, amelyen azt a Jókai utcai szerény családi házat kitüntető csillaggal kellene jelölni. Nemcsak a kulturális tájékoztatást nyújtó térképeken, de az erkölcsi értékek nyilvántartását szolgálókban is!1 Elért hozzánk is a hír, hogy ez a fényforrás hirtelen kialudt; hogy ezeknek az elgondolt térképeknek a jelzése immár múlt időt mutat. Éber Sándor bevonult a halhatatlanságba.2 Arról az eldugott kicsi házról már csak a múzeumi nyilvántartások fogják hirdetni, hogy anno Domini... milyen kimagasló szerepe volt a város szellemi életében! Hogy teljes lehessen a kép, az ő alakját sok szerepben kellene megrajzolni. És én nem tudom, melyik ábrázolás mutatná őt nagyobbnak. Nem az én feladatom, de ennek a levélnek a keretét messze meg is haladná az ő művészi értékének a meghatározása, kulturális hatásának méltatása. De erős meggyőződésem, hogyha valaki Sándort csak mint teremtő, ábrázoló vagy mint előadóművészt méltatná, nagyon hiányos lenne a kép, ha nem állítaná benne előtérbe a kivételes értékű embert. Mint embert, mikor láttam én őt közülünk legjobban kimagaslani? Akkor-e, amikor fáradhatatlanul talpalt és ágált Tornyai vagy Nagy István érdekében, jóllehet maga is állandó gondokkal küszködött?3 Kevés embert láttam, akinél annyira csak az eszme - ebben az esetben -, a művészet volt a fontos, hogy a maga személyében a művészről szinte megfeledkezett. Nagy léleknek kellett lenni annak, aki annyira meg tudta látni, olyan tiszta örömmel volt képes szeretni is mindenhol a szépet, a nemeset, az értékeset. Aki lelkesülni tudott egy mesteri szimfónián, szárnyalni a zsoltárok énekén, elérzékenyülni egy egyszerű finn népdalon, s olyan szívből tudta játszani: ...mi van azon sírni való... Én akkor is „igaz emberinek” éreztem, amikor kísérte a Bándi-Puskás duettet. A tiszta lelkűekre akkor is csak mosolyogni tudott, amikor gyarló volt a megnyilatkozásuk. Sándor úr volt, egyben a legszeretetreméltóbb bohém. Bőkezűen adakozó úr, mert akik őt sült krumplival, meg homoki vinkóval vendégelték, azokat ő a múzsák kivételes ajándékaiban gyönyörködtette. De bohém is volt. Nem adott sokat földi javakra, s őszintén tudott elégedett lenni az elért kevéssel. Sándor bohémsége azonban tiszta volt: bölcs humorral állta az élet nehézségeit, de könnyelmű sohase volt, és nem volt egyszer se léha! 37
