Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Sajtóválogatás. 1914-1956
Ezt a képet tartom a legszebbnek. De elsősorban nem a nemzeti gondolatért, és annak poétikus elrendezéséért, hanem azért az egy igealakért, a többesszám első személyéért: „visszaszereztük”. Az egyetlen aktív szerep az összes dolgozatokban! Az írók egyebütt mindig csak szemlélők, megfigyelők és - kritizálok. Szerettem volna, ha legalább egy akadt volna közülük, aki nem „látogatóba”, „találkozóra” jön haza szülővárosába, a boldog gyermekévek színhelyére, hanem úgy oldotta volna meg feladatát, hogy valami alkalomból, mondjuk az ötvenéves találkozóra egybegyűlteknek beszámolt volna egy emberöltő törekvő, szorgos munkájáról és annak eredményéről. Én iparos lettem. Bizony kicsiben kezdtem. De ma már van virágzó gyáram, amelyben több száz munkás boldogul. Megmutatnám az osztálytársaknak a munkáslakásokat: egyegy derűs fészkét a boldog családi életnek. Megmutatnám a munkásjóléti intézményeket, és igazolnám, hogy a jókedvű munkás a legkiadósabb munkás. Ez is egyik magyarázata annak, hogy ipari termékei messze vidéken híresek, versenyképesek a külföldön is. Én meg zenét tanultam. Alapítója lettem az itteni zeneiskolának, amely kicsi keretből ma annyira nőtt, hogy tizenkét rendes tanára van. Ez az iskola központja távoli környék zeneéletének is. A működésünk kihat az iskola falain túlra is. Összefogja a város polgárságát a szépnek és nemesnek szeretetében, és a magasabb kultúra jegyében közelebb hozott bennünket a művelt nemzetekhez. Az én apám tisztviselő volt. Én is azzá lettem. Az apám jóvoltából sokat tanulhattam, külföldön is sokszor megfordultam. így persze már könnyebb volt több értéket termelhetnem, mint amennyi elvárható volt a régi öregek idejében. De én nemcsak a hivatali szobában fejtettem ki szorgos, valóban eredményes munkát, hanem a társadalmi életben is. Én csináltam meg a „Város Barátai” egyesületet. Ezen az egyesületen keresztül vittük bele a polgárságba a város szeretetét, a rend és tisztaság iránti érzéket, a közvagyon védelmét. Ma már senki sem rongálja és piszkolja éktelen rajzokkal a házakat. Nem tördeli és vagdossa a fiatal csemetéket. Ma már mindenki versenyez abban, hogy ki tudja kedvesebbé, szebbé tenni a háza táját. Ez az egyesület harcolta ki a köztereket, ez alkotta meg a szabályrendeletet, hogy a szép dunai városképet a Kamarás-Dunára néző házaknak még a színezése is fokozza. Ami szépet láttok most a városban: a mindenütt fás, pázsitos utcákat; a tiszta, ízléses házakat; a virágos ablakokat s a madárdalos közkerteket, azt mind ez a társadalmi egyesület teremtette meg, s ez egyesület munkájában az oroszlánrész az enyém volt! Folytassam-e tovább? Nagyon sokféleképp lehetne ezt még variálni. Bizonyos, hogy úgy volna jó, ha az ötvenéves találkozóra ne idegenből jönnének vissza a bajai fiúk, megelégedéssel „szemlélni” a haladást, amely „másoknak” a munkája. A város kívánt haladását nem elismeréssel csodálni feladata a bajai fiatalságnak, hanem megcsinálni! Ma, amikor Lindberget, benne a nagyszerű „tettet” ünnepli az egész világ, ne a kritika erősödjék a fiatalságban, hanem a tettvágy. Az alkotás tüze lángoljon a legmagasabbra a fiatal lelkekben. Mert szép dolog az, tárgyilagos hidegséggel megállapítani a valót, de még szebb és a fiatal erőkhöz sokkal illőbb, rajongó szeretettel, teljes odaadással belefeküdni a munkába, hogy átvarázsoljuk a rideg valót. Ezt üzenem én igaz szeretettel a VI. osztálynak. Az üzenetem pedig az újság hasábjain küldöm, mert ez nemcsak nekik szól, hanem az egész magyar iíjúságnak. 340
