Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Össze-visszák
A Nemzeti Bank - a Speyer-kölcsön miatt - maga is figyelemmel kísérte a városok gazdálkodását. Egy alkalommal a bajai fiók főnöke magyarázatot kért: A számadásokat kísérő tanulmányok miért sötét színekkel írottak, amikor boncolgatva zárszámadásaink adatait, azokat ők egészen más színben látják? Azt a bizalmas választ kapta: mert nem okos nyíltnak, főleg kérkedőnek lenni! Ez csak kárára lenne az államsegélyben való részesedésnek. A városatyákban növelné az igényeket, hogy szükségleteinket (pl. közvilágítás) jobban dotáljuk, a közterheket viszont tovább mérsékeljük. Mi pedig szorgosan gyűjtünk tartalékot, hogy a vízvezeték és csatornázás tervezett munkálatainál bennünket zavart okozó meglepetés ne érhessen. Igen, de nyílt tartalékgyűjtést a szabályok nem engedtek, azt a közgyűlésben se látták volna szívesen. A polgárság mindenütt szerette a terheket a jövő nemzedék vállaira tolni, áldozatokat a jövőért nagy ritkán vállalt. (A vízvezetékből, csatornázásból nem lett semmi, a tartalékok is elúsztak, nem a mi hibánkból.) Komoly változások mindig is komoly erőkifejtésbe kerültek. A megszokott csapásból nemegyszer kilépést, különleges - néha kockázatos -, mindenkor nehezen járható útra térést igényelt az, hogy a mulasztottakat behozzuk, a város fejlődésének lendületet adjunk. Ezeket érzékeltetik az alábbiak. I. Ma elhinni is nehéz, hogy amikor az installáló közgyűlésre Bajára érkeztem, az állomáson úgy elszorult a szívem, hogy visszafordulni lett volna kedvem. Az elém jött rangidős tanácsnok egy néhai fiákerbe tuszkolt, ahol az ülés rugói állandóan csiklandozták a bennülőt. A szőnyegtelen lábdeszkák nagy hézagain keresztül jól lehetett látni a sokgödrü kövezetét. A kocsiba nem lovak, de lomha gebék voltak fogva. Az istráng kötélből, az ostor madzagból, a puklis kocsis összevissza foltozott gúnyában, s egészen stílszerűen: mezítlábas papucsban. Az 5000 hold tulajdonában lévő városnak saját kocsija nem volt, és szerződéses ordonáncosra is csak ilyenre tellett! A hivatalos szemlékre ez fuvarozta a tisztviselőket. Az éjszakát köteles volt a tűzoltóság bérelt tanyáján tölteni, s éjszakai tüzekhez a fecskendőt, lajtot kivontatni. Ha bírta! Bizony a kövezetlen utcákon gyakran elakadt. Amikor eljöttem, a város kocsijai már megérdemelték a „fogat” nevet, a városgazdaságnak is, a tűzoltóságnak is méltó saját épületei voltak, teljes személyzettel és kellő felszereléssel (pl. gépkocsi és motorszivattyú). Régebben, ha nappal tüzet jeleztek, a fiákerállomásról szétrebbentek a bérkocsik. A városházi hajdúknak igyekezetébe került egy-kettőt elcsípni közülük. Ezek a bérkocsik 10 korona „kivonulási jutalmat” kaptak, de ez a kárukat is alig fedezte: sok szerszám szakadt, s gyenge lovaik megszenvedték a nehéz szolgálatot. Hogyan volt ez a kedvező változás elérhető? Úgy, hogy a városi földek jövedelmének lényeges megemelését sikerült elérnünk. Ehhez a sikerhez nem volt elég sok külön munka és utánjárás, harc is kellett hozzá és kockázatvállalás. A mezőgazdasági művelés alatt állott városi földek zömét Mátéháza jelentette, távol a várostól, közvetlen közelben Csávoly és Felsőszentiván községekhez. A város majorjait rendszerint az ottani nagygazdák társasbérletben, 6 esztendős bérletben bírták. A bérbeadás a szabályok pontos betartásával történt, s mindig a legmagasabb ajánlatot tevő lett a győztes. A hiba ott volt, hogy a legtöbbet ajánlónak a bérletet oda is ítélték, bár tudták, 195
