Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
"Egy-két szilánk az én összetört életemből" - Honnan jöttünk, kik vagyunk? Lányának, Mártának kérésére Keszthelyen, 1956-ban írt visszaemlékezések
nyíre kiemelkedett, a melléknevet elhagyta. Még nekem is van anyakönyvi bejegyzésem, amelyben a Zelics melléknév még szerepel, de azt már az édesapám se használta, még hivatalosan se. Ez valahogy a bunyevácságból való kiemelkedést, a teljesen magyarrá válást jelezte. Nem volt értelem s eredmény nélküli a magyar nemesség sorába való felvétel. Biztos, hogy a nemes Vojnitsok, Fratricsevichek, Latinovichok stb. annyira magyarokká lettek, hogy csak a nevük jelezte származásukat, s máig nem tudok senkit, aki közülök visszaváltott. Viszont a többi ics-vicsek közül már sokan, nagyon sokan. (A II. világháború után, de már előtte is!) Még élt apai öreganyám. Valahová lakodalomba voltak hivatalosak, de valami ok miatt elmenni nem tudtak. Maguk helyett elküldték Lukácsot és Antóniát, vigalomba nagyon alkalmasakat. Mikor hazajöttek, persze kérdésekkel ostromolták őket: Hogy volt? Mint volt? Hogy mulattatok? Antónia félrebiggyesztette száját, s úgy felelte: Sehogy. Csupa bunyevácok voltak. Csak mi voltunk magyarok! Hát akkor így volt. Érdekel? Folytassam? Hősköltemény aligha válik majd belőle. Az édesapám Jó mindenütt, de főleg ennél a fejezetnél szem előtt tartani, hogy én nem megbízható adatokat sorolok fel csupán, hanem elég gyakran csak következtetéseket, sőt sejtéseket, de mindig csak olyankor, amikor azok helytállóságáról meg vagyok győződve. A családi tűzhely melegénél csak II. gimnazista koromig nevelkedtem, a gimn. III.—VII. osztályát a kalocsai jezsuitáknál végeztem mint ösztöndíjas intézeti növendék. Az ösztöndíjat csupán édesapámnak köszönhetem, akinek osztálytársai (kortársai) az időben már a kalocsai érsek környezetében foglaltak helyet. Apám azt hitte, jót fog tenni az intézeti, zárt élet, állandó felügyelet, de gyarló tanulmányi előmenetelem alig javult, magaviseletem pedig csak annyiban lett jobb, hogy csínytevésekre ritkábban nyílt alkalom. Szüleim az ösztöndíj ellenére sem jártak jobban, a convictus elég költséges volt, és sok a különkiadás. Amikor még otthon voltam, még a kezdet elején jártam; VII. gimnazista koromban pedig váratlanul meghalt az édesapám. Kevés közvetlen emlékem maradt róla, később pedig nem szerettem érdeklődni, mert legtöbbször rám lehangoló volt, amit hallottam. A mi családunknak kevés tagja volt, akiről csak szívderítőt, ösztönzőt, pláne büszkélkedni valót hallhatott az utód. Emlékezem, akkor már Baján voltam. Evetovics János országos képviselő, bácsi prépost kedveskedni akart adatokkal a „Fratrics” nagyapáról, és el is mondta nekem a róla járt bunyevác dalt. Biztosan gondolhatott egy nagyot, amikor arra se kértem: fordítaná le nekem a dalt. Az előadás hangjából kivettem, hogy az kétes értékű megéneklése lehetett nagyapám virtuskodásainak. Viszont nagy hiba lenne, ha a késői utódok szem elöl tévesztenék, hogy milyen volt az időben Bácskában a világ! Nem volt alap nélkül a szállóige: Akit Szabadkán le nem isznak, Zomborban meg nem vernek, Baján meg nem szólnak - az mutogatni való raritás [ritkaság]. - Ki hiszi el, hogy egy Palicsfürdői mulatságon Mamusich polgármester és fő kortese, Gálfy gyógyszerész úgy összekaptak, hogy szódásüvegekkel argumentáltak? Pedig én (10-12 éves lehettem) a magam szemével láttam, hogy édesapám hátulról át-178
