Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Bodroghy Ferencné (Vojnics Adrienne) visszaemlékezés az Ausztriába menekülsére
Mindenki elhallgatott. Visszakerültünk az ammónia szagú kopár istállóba, a valóságba, a finom gúny ezekben a szavakban lemarta az aranyozást a katonai csillagokról, ellopta a színt a nemesi előnevekről, a díszességet a harci tettekről. A zár csikordult, nyílt az ajtó, és sárgán ragyogott a friss szalma a szekéren, írta: Bodroghy Adrienne, Vancouver, 1957. A visszaemlékezés gépiratál Bodroghy Bálint küldte el nekünk. Az eredeti az ö birtokában. Bodroghy Ferencné (Vojnics Adrienne) visszaemlékezése az Ausztriába menekülésre [Vancouver, 1957. november vége] Menekülés Csepregről1 A parkot most keresztül-kasul szelték a kis ösvények, amelyeket a kényelem taposott ki magának. A „kastély” - így hívták ezt a nagy kert közepén megbújt házat a faluban - valamikor egy család otthona volt, most minden zugában más család tanyázott, és más-más utat vágott lassan magának a megritkított fák között, hogy a foghíjas kerítésen át gyorsabban érjen el boltot, barátot, munkahelyet. Nem volt hideg, de a novemberi alkony már szürkén készült leszállni a fakó égből. Kettesével léptünk ki a házból, sebtében még könnyítve a csomagjainkon, sietősen húzva ki az először kézügybe kerülő holmit. A sógornőm didergősen az időtől és az izgalomtól tiltakozott, de belátta, hogy teherbíró mindössze kettő lehet majd hetünkből, és fontos az óvatosság.2 Az utolsó percben minden terv összezavarodott. Pedig eddig minden jól ment, simán, nem remélten könnyen. A sógoromékat a faluban találtuk, lányostól, unokástól a „kastélyban”.3 Tegnap este rájuk törtünk, megértést, jó szót adtak azonnal, és segítséget a terveinkhez. Pillanatok alatt elvezettek a kis ösvényen Jóemberekhez”, ahol kettesével hálást kaptunk, de egyben tervet, vezetőt a másnapra tervezett szökéshez. A falu a határ mentén volt egy kedves, enyhe völgyben. Mire reggelihez a sógoroméknál összegyűltünk, már minden kialakult: lesz két vezető, apa miatt a második, akinek segítség kellett, mert 80 évet cipelt a vállán; lesz szekér, ez letakarva kivisz a faluból bennünket egy malomba, ott megvárjuk a teljes sötétet, és amikor alkalmas, nekivágunk a határnak. így biztonságosabbnak is látszott, és a szekerezéssel rövidült volna a 20 km-es út is, ami az osztrák oldalon a célunkhoz vezetett. Olyan megnyugodtak voltunk, hogy míg a sógornőmék ünnepi ebédre készülődtek, mi leveleket írtunk, üzeneteket hagytunk, a pénzünket rendeztük el, a kislányok már összebarátkoztak az unokával, apa csendesen pasziánszozott, Klári csomagolt - csak néha lúdbőrözött át rajtunk a tudat, hogy most vagy soha. Mire asztalhoz kerültünk, még az étvágy is megjött a jó ebédhez. Ha idegen lát bennünket, nem gyanítja, hogy ezek a derűsen falatozók most készülnek fordítani az életük folyásán. Még nem értünk az ebéd végére, mikor Lacit keresték. Pár perc múlva engem hívtak ki. A minden kacattal telezsúfolt lépcsőházban az egyik vezető állt. Laci halkan mondta, rekedt és elfulladt hangon: „Határozni kell, itt az AVO a faluban. A razziát a túlsó végén kezdték, vagy indulunk azonnal gyalog, vagy feladjuk a tervet. Ha 168
