Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Bodroghy Ferencné (Vojnics Adrienne) visszaemlékezése a Nagyrábéra történt kitelepítésre
kor már mindenki észrevette, és mindenki elhallgatott, rekedten és egy kicsit elfogódva megszólalt: „Kedves sorstársaim! Mi, akiket a sors, a véletlen így összesodort, kell hogy együtt vállaljunk mindent, ami ránk vár ilyen ismeretlen környezetben, ilyen szokatlan munkában, ilyen bizonytalan körülmények között. Kell, hogy testvérként legyünk egymás segítségére, és ehhez kell, hogy ismerjük is egymást. Gondolom, hogy ezt a várakozást kellene felhasználni arra, hogy pár szóval a lényeget mondjuk el magunkról. Ha egyetértenek velem, akkor mindjárt kezdhetem is magam!” - mondta kérdőleg. Mindenki helyeselt, és ő folytatta. „Aktív katona vagyok, tábornok. Az első háborúban Mária Teréziás lettem és báró. Szolgáltam ebben a háborúban is, ’43-ban nyugdíjaztak. Mielőtt idejöttem, éjszakai istállóügyeletes voltam, de ezt megelőzően, miután a rendszer elvette a nyugdíjamat, elvette a feleségem földjét, voltam már mindenféle, söröskocsistól kezdve csomagkihordóig. A feleségem beteg, a két gyerekem itt van velem, akiket most mindannyiuk pártfogásába ajánlok. Ők fiatalok és erősek, az ő munkájuk érdemesebb lesz, mint az enyém. Tudom, hogy én nem vállalhattam itt a nehezét, de erre korom és rozoga egészségem mentség. De ami tőlem telik, azt megteszem. Nem elnézésre számítok, csak megértésre. Mi minden tartalék nélkül kerültünk ide, se pénzt, se ruhát, se élelmet nem hozhattunk, nekünk abból kell élni, amit itt keresünk. Ezért jöttünk mind a hárman. Talán ennyi elég is magunkról. Most kérem a következőt!” Hát ez egész kis szónoklat volt, és ez a nem várt szereplés kicsit idegesítette a többieket. Pár pillanatig mindenki a másiktól várta, hogy megszólaljon. Egy csinos, jó megjelenésű férfi lett a következő, de ő már ülve maradt, és közvetlenül mondta el az életét, így dióhéjba szorítva. Ez is katona volt, aktív, Izsépynek hívták, szintén nyugdíj nélküli családos ember, az ELZETT gyárban volt könyvelő. Most már oldódott a feszültség, és mindenki kérdezett és érdeklődött. A hét volt katona között akadt régebbről ismerős is, de a név maga is elindított egy-egy asszociációt, és hamarosan vidám nyomozás kezdődött egymás családja után.- Izsépy, Izsépy. Hadd lám, nem szebeni Molnár lány volt a te anyád?- Na látod, hálóztunk mi együtt, híres szépség volt, a legszebb lány a Nyírségben! Még rokonság is kiderült, mikor az apák, anyák, feleségek neve felötlött; emlékek támadtak fel vidám farsangokról, tokaji szüretekről; közös ismerősök, fronti reminiscenciák, iskolák. Olyan volt, mint egy labdajáték, feldobtak egy nevet, azt elkapta valaki, hozzáfűzött pár megjegyzést, és máris szállt tovább ismerősként, és egymásnak jelentett valamit a múltból. Egészen belemelegedtünk. Az arcok nekipirultak, a szemek megfényesedtek az emlékektől. Pillanatok alatt lehámlott mindenkiről ez a szomorú jelen, és a múlt kedves glóriája ragyogott a fejek felett. De nemcsak a szemek fényesedtek meg, az emlékek is. így feltámadtak a röppenő megjegyzésekben a történelmi nevek, kedves helyek, csataterek, minden salakmentesen tiszta és szép lett az emlékezés varázsában. Egy régi életforma, egy letűnt társadalmi réteg kedves kísértetei jártak közöttünk. Egyszer csak a pillantásom elkapta a fiatal zsidó alakját. Kicsit külön, kicsit izolálva a többiektől ült szerényen a jászol szélén. Úgy éreztem, hogy őt is be kell vonni ebbe a bűvös körbe, és sietve szóltam hozzá: „Hát nem mondana most magáról valamit?” Kelledelmesen felállt, kicsit meghajtotta magát, és kis bujkáló mosollyal a száján bemutatkozott: „Én alsó és felső Népszínház utcai Grósz István vagyok!” 167
