Merk Zsuzsa - Rapcsányi László (szerk.): A város keresi múltját. Borbiró (Vojnics) Ferenc, Baja város polgármestere. Emlékezések, dokumentumok - Bajai dolgozatok 15. (Baja, 2007)
Bodroghy Ferencné (Vojnics Adrienne) visszaemlékezése a Nagyrábéra történt kitelepítésre
Bodroghy Ferencné (Vojnics Adrienne) visszaemlékezése a Nagyrábéra történt kitelepítésre [Vancouver, 1957] Kitelepítés 1951-ben Kenyérgondjaink voltak. A szó legszorosabb értelmében. A pesti élelmi jegyeinket nem cserélte át a hatóság, kenyeret pedig csak jegyre lehetett kapni. Pék nem is volt a faluban. A legnagyobb dologidő volt - aratás. A parasztoknál teli kemencében kenyeret sütöttek - nem fért volna be annak a kenyere sem, akinek történetesen nemcsak lisztje volt otthon, de esze is, hogy magával hozza. De a kitelepítés szörnyű zűrzavarában - még sokszor azok is, akik erre nemcsak lelkileg készültek fel - a legnevetségesebb összeállításban töltötték ki a családnak engedett 5 kilót, és a hozzátartozóknak is a fejenkénti másfelet. De egy-kettőre mindannyiunk számára a mindennapi kenyér vált a legégetőbb problémává. Pesti barátaink igyekeztek küldeni, de ezek a szállítmányok bizonytalanok voltak időben és mennyiségben is. Mindenki a legkomplikáltabb kenyérkölcsönökbe keveredett, és rendszerint nem akkor kapta vissza a kenyeret, mikor szűkében volt, hanem olyankor, mikor neki is éppen hozott a posta. De a kitelepítések javában folytak még, és aki maradt otthon, kettő-három a barátok közül, hosszú távra úgy sem tudott volna erre berendezkedni. Akkor egy poros délután, tele aggodalommal, mindannyian összegyűltünk a községháza udvarán. Ilyen ukáznál nem tekintették a 6-tól 6-ig szóló kijárási tilalmat. Már a második hete voltunk ebben a bihari faluban. Mindenki kulákoknál lakott. A fiatalok mindjárt beálltak részaratóknak, de a legtöbbje, az öregek - és mennyi öreg volt — és a nők még nemigen tudtak munkához jutni. Akik már dolgoztak, messziről kiváltak a szobaszínű tömegből a lesült karjaikkal és a cigarettapapírként vedlő orrukkal. Rövid tapasztalat után már rájöttünk, hogy hosszú várakozásnak nézünk elébe. Már ránk sötétedett, és mindenki végigrémülődött az összes lehetőségen, amelyek között a legszömyűbb volt, hogy továbbvisznek mindenkit a Szovjetba. Mikor az oszlopos, fehérre meszelt tornácon megjelent végre a tanácselnök egy csizmás, vörös hajú férfi kíséretében, mindenkinek az volt már az érzése - akármi is, bármi rossz, de mondják meg végre. Egy darabig mustrálgatta szótlanul a nyájként összeszorult tömeget. Hallottuk a szívünk dobogását, és igyekeztünk palástolni gyötrő aggodalmainkat. A bevezetést már ismertük - minden hatósági közeg evvel kezdett velünk „bánni” - a már megszokott gyalázkodó szöveg kíséretében, hogy mi milyen undorító, kizsákmányoló, népzsírján-élő, hazaáruló banda vagyunk, de lám a demokrácia nem irt ki bennünket - pedig megérdemelnénk -, hanem módot nyújt arra, hogy megjavuljunk, és hasznos tagjai legyünk a társadalomnak. Mindezt úgy vettük már, mint a többi rosszat - semmiféle érzelmet nem váltott már ki belőlünk -, hozzátartozott akkori életünkhöz. Most csak lestük a végét, minderre már nem is hederítve, és vártuk a lényegét, mikor kiderült, hogy az egész színház csak arra kellett, hogy közöljék velünk, hogy a határban lévő állami gazdaságban munkát vállalók a maguk és hozzátartozóik részére kenyérjegyet kapnak. Aki egészséges volt, és nem tudott másutt munkát kapni, mind feliratkozott. Megmondták, hogy hétfőn 5-kor lesz indulás a tanácsház udvaráról. A kijárási tilalom nem vonatkozott a feliratkozottakra, különben este 6-tól reggel 6-ig kitelepített csak rendőrségi engedéllyel járhatott az utcán. 164
