Merk Zsuzsa: Szent Ferenc leányai Baján. Háztörténet 1929-1948. A bajai Ferences Szegénygondozó Nővérek feljegyzései (Bajai dolgozatok 14. Baja, 2003)

Mellékletek - Az Egri Norma és a bajai Ferences Szegénygondozó Nővérek tevékenysége a sajtó és a források tükrében

Ezt az eredményt beszédes számok igazolják. De még szebben mutatják az előbb fanyar, elégedetlen, most derűsre vált arcok, amilyenekre az ő gondozottjai között találtam; a ma készségesebben adakozók csillogó szemei, amelyeket én könnyezni is láttam. Sohasem felejtem el, pedig jó pár éve annak, hogy utamban a „Szeretetházzá" előlépett Szegényházban találkoztam egy megyei kispolgárral. Kiderült, hogy egyfelé vezetett utunk. Azt leírni nem lehet, azt hallani kellett volna, amint mondotta: Az Isten áldja meg magukat, akik ide hozták ezt a Normát; milyen jót tettek vele a néppel, s milyen jó volna, ha kivihetnénk azt a falvakba is. Nem volt a Páter nagy tudósa a törvényeknek, rendeleteknek, közigazgatási szabályoknak: az életnek volt alapos ismerője. Épp Baján járt, amikor a munkanélküliség nyomasztó gondja nagy súllyal nehezedett a közigazgatásra. A belügyminiszter elrendelte, hogy jó előre írjuk össze a munkanélkülieket, hogy kellően készüljünk fel arra, miképpen bírjuk velük átvinni a nehéznek ígérkező telet. A bizottsági ülésre meghívtam Oslayt. Hiába szabódott, hogy ez nem az ő területe; ő nem a munkanélküliekkel, hanem a munkaképtelen szegényekkel foglalatoskodik, mégiscsak beunszoltam az ülésterembe. Meghallgatta szépen az előterjesztéseket, az aggályoskodó felszólalásokat, aztán ő is hozzászólt a kérdéshez: „Ne csináljanak előzetes felvételt a munkanélküliekről. Maguk nem tudnak belelátni a szalmazsákokba, annál kevésbé a lelkekbe. De gondoskodjanak elegendő munkáról. Ez a munka legyen komoly, nehéz. És ez a munka ne legyen túljavadalmazott, a magángazdaság által nyújtottnak alatta maradjon. Aki ilyen bérért az ilyen munkát télvíz idején elvégzi, az biztosan ráutalt. Azzal azután foglalkozzanak, arra figyeljenek. Akinek ez a munka nem kell, az vagy nincs reászorulva, vagy nem ennek a bizottságnak a gondozási körébe tartozik". Mindnyájan megéreztük, hogy a Páternek igaza van, szót is fogadtunk neki. A bajai megoldást a belügyminisztérium is mintaszerűnek találta, és más közületeknek is figyelmébe ajánlotta. Nehéz ettől a Pátertől most búcsúzni. Főleg azért, mert nem tudjuk, miért távozik. Ha P. Oslaynak hivatala lett volna a szegénygondozás, félreállását megértenőnk. Tudjuk, hogy negyven évnél is többet áldozott a köz szolgálatában, megérdemli a nyugalmat. De a magyar szegényügy szolgálata P. Oslaynak nem hivatala, hanem hivatása volt. E mellől kidőlni lehet, de kiállni nem szabad! Legelőbb is a magyar városoknak kellene megmozdulni, és kérni a belügyminisztert, hogy P. Oslayt ne engedje nyugalomba vonulni. Úgy érzem, az Egyháznak volna nem csak illetékes, de legérdemibb is e téren a szerepe. Az Eucharisztikus kongresszus idején a magyar Karitász egyik legszebb virágát mégiscsak annak illenék képviselni, aki azt életre hozta, megteremtette, akinek nevétől a „Magyar Norma" el nem választható. A magyar történelemben oly sok érdemmel ékeskedő Ferenc-rend csak büszke lehet arra, hogy - a Karitász korszakában élve - ezzel a gyönyörűséges virággal az ő termékeny fája gazdagította a magyar életet. Ezt az értéket nemcsak adni, de fenntartani, továbbfejleszteni is hozzá méltó feladat. A magyar városok egyik öreg munkása a legmélyebb tisztelettel és nagyrabecsüléssel mond búcsút a távozónak. Nem tudja elhallgatni félelmét, hogy ez a távozás sokkal több, mint egyszerű személycsere. A magyar városok nem múló háláját és őszinte köszönetét nagyon szomorúvá teszi a jövő iránti aggodalom. 199