Merk Zsuzsa: Nagy András emlékezete. Egy kisváros, Baja főépítészének munkássága (Bajai dolgozatok 13. Baja, 2001)
Nagy András: Emlékezések
volt. Voltak még más, kisebb alkalmi felvonulások és koszorúzások is, de ezek általánosak voltak. Mindenkinek kötelező volt a felvonulás, óriási dekorációs, zászlós és feliratos táblák cipelésével, az aktuális politikai nagyságok felnagyított fényképeivel végig a főútvonalakon, órákon keresztül, el dísztribün előtt, melyen a helyi nagyságok és kiemelkedő személyiségek foglaltak sűrűn tömekedve helyet. Ők tapsoltak, mi meneteltünk. A tapsnak egyébként is nagy szerep jutott ebben az érában. A gyakori gyűléseken minden főszemélyiség nevének említésekor nagy tapssal kellett az összegyűlteknek 104 örömmel ünnepelni, sőt felállva ritmikus tapsolással kiáltani, hogy él-jen Sztá-lin, él-jen Sztá-lin vagy hasonló. És ezt egy-egy gyűlésen sokszor megismételve végigjátszani. A felvonulásokon a négyes és hatos sorban menetelöknek énekelni kellett mozgalmi dalokat. Ezeket pedig be kellett tanítani. A felvonulások előtt már hetekkel, minden reggel össze kellett gyűlnünk a városházi nagyteremben, ahol valamelyik iskola énektanára gyakoroltatta velünk az oroszos dallamra rákínzott magyar szövegű indulókat. Aztán kimenni az utcára, és ott meneteléssel együtt gyakorolni az énekeket. És ez alól kivonás, elmaradás komoly veszéllyel járt. Nagyon hamar rásütötték az emberre, aki ilyet merészelt volna, hogy íme a rendszer ellensége. No és akkor?!... Élni kellett, családot fenntartani kellett, tehát alkalmazkodni kellett bármilyen gyerekesen naiv, esetlen és idegenszerű volt mindenki számára ez a cirkusz. Hát ez 1956-ig tartott szigorúan, utána megenyhült, már csak a május elsejei felvonulás maradt meg sokkal kisebb, szerényebb keretek között. Volt még sok egyéb csodabogár is. PL: sajtófélóra. Egy fél órával előbb kellett bejönni a hivatalba, ahol az aznapi Szabad Népből vagy más sajtótermékből felolvastak. Rákosi-beszédekből egész részeket kellett megtanulni és róla beszámolni, hogy a szocializmus építésében fejlődjünk. Azután a munkaidő utáni szemináriumok I-II-HI. évfolyam, könyvekkel, tanulnivalókkal, vizsgákkal. A sok véget érni nem akaró szakszervezeti és egyéb gyűlés, az egymásnak ugratott felszólalókkal és hozzászólókkal. Idegekre menő élet volt. Mármint az értelmes és gondolkodni tudó embernek. De nem a felszólaló egyszerűek tömegének, akik boldogok voltak, hogy nyilvánosan hallathatják hangjukat. 1956 után ez is alábbhagyott hevességében, és a gyűléseken mind ritkább lett a hozzászólás, maguk a párttagok és funkcionáriusok is azt nézték, hogy minél hamarabb hazakerülhessenek. Valaki kérdezheti, hogy hogyan kerül ez mind a műszaki közigazgatás történetébe? Sajnos benne volt az életünkben, a hivatalos életünkben és közvetve a magánéletünkben is. A hivatalban dekorációkat, transzparenseket készítettünk, zászlórudak százait csináltattuk a műhelyünkben, kereteket, betűket vágtunk ki kartonból ezerszámra, staflikból nagy, jelképes ceruzákat csináltattunk, és azt vittük a felvonulásokon. Ilyen előkészületekkor minden más fölösleges volt, minden más munkát félre kellett tenni, ez volt a legfontosabb. A városházának homlokzatára hatalmas drapériatömeg került nagy képekkel és felírásokkal. A főbejárattal szemben nagy tribünt kellett összeácsoltatnunk és drapériákkal díszítenünk. Sok-sok munka és költség: semmiért... Mindezekkel a kötelező dolgokkal sikerült a pártnak minden dolga iránt a közönséget elközömbösítenie.
