Bánáti Tibor: Bajai arcképcsarnok - Bajai dolgozatok 11. (Baja, 1996)
Puskás Klára festőművész
Visszajöttek 1945 őszén, de a kifosztott Tóth Kálmán utcai családi házban már mások laktak. Üresség fogadta. A ház falai tele voltak írva cirill betűkkel. Drága olajfestékeinek tarka színei ragyogtak rajta. Képvászon helyett ide mázolódott a sok drága tubus, amit Münchenben spórolt pénzéből vásárolt. Nemcsak a teljes berendezés, a könyvek hiányoztak lakásukból, hanem eltűnt mintegy 600 képe, ami a 6 szobában és hallban volt. Ezek után már alig festett, annál többet dolgozott. Fantáziáját, tehetségét abba ölte, hogy eladásra rongybabákat, családtagjai számára ruhát, lábbelit készített. Ezekben a nehéz években több iskolában tanított. Sokirányú tevékenysége csakhamar kikezdte a menekülésben amúgy is meggyötört, legyengült szervezetét, 1946 decemberében tüdőgyulladást kapott. Egy rossz injekció megpecsételte további életét, mert a tű isiásideget talált. Ha családja kifakadt az orvos ellen, mindig megvédte, mondva: „Ez mással is megtörténhetett volna”. Hosszabb ideig tartó betegségéből felépülve jó ideig mankóval kellett járnia. így tanított tovább. Az Állami Általános Leányiskolában volt az utolsó munkahelye. 1950-ben ismét beteg lett. Egy injekció nyomán komplikációk léptek fel, s többé már nem tudott felépülni. Hősiesen viselte sorsát, nem panaszkodott. 1951. május 18-án délelőtt 1/2 12-kor halt meg 39 évesen, szüleinek Tóth Kálmán u. 17. szám alatti lakásán. Milyen pedagógus lehetett? Tanár húga így idézi emlékét: „Ha tájképfestésre vitte tanítványait, előző napon ő maga is elment oda egy ecsettel a mélyebb előkészülésért. Amikor a rajzokat a lakására hozta, a képek közül a jókról meg lehetett állapítani, hogy melyik gyermeké. Ennyire megőrizte személyiségüket. A gyermek személyében is tisztelte az embert. Tanítása öntudatlan célja a szépség megláttatása. O maga mondta egy barátjának: - Nem tudom a szépet úgy nézni, hogy ne lássam mélyén az Istent. Hozzá minden a szépségen át beszélt, mert tiszta szemmel nézve mindenben van szépség. Erre a látásra emlékeztet az a Krisztuslegenda, melyet édesapja mesélt el. Az Úr tanítványaival a földek között járt. Útjuk egy rókatetem mellett vitt el. A tanítványok közül ki-ki elmondta a maga véleményét, már amit egy elhullott állatról mondani lehetett. Majd a Mester szólalt meg: „És milyen szép fogai vannak.” Tanítására, szeretetére sok-sok diák visszaemlékezik. Dr. Rendes Béláné Sztrikinác Katalint a kiváló rajzpedagógust és festőt polgárista korában tanította. így beszél róla: „Azok is szerették, akik nem voltak jó rajzosok. Akik meg jó rajzosok voltak, rajongtak érte. A dicséret pedagógiáját alkalmazta. Akit tehetségesnek talált, azzal külön rajzszakkörön foglalkozott, ami akkor még nem volt általános. Jutalmul néhányunkat lakására is meghívott. Volt, akit modellnek, volt, akinek megmutatta ké149