Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

sok nélkülözés emléke, egy csomó ősz szál, nyomott kedély, amely az életet egy kissé mindig komorabban, pesszimisztikusabban fogja látni, mint más. A parton állnak ott maradt társaim, integetnek, nézek utánuk, fordul a hajó, eltűnnek az ismerős fokok, künn vagyunk a nyílt tengeren. A koreai partok mentén haladunk, messziről látszanak a part körvonalai. Körülnéztem a hajón. A személyzet nélkül voltunk vagy 5000-en. Majdnem mind csehek, 200-300 osztrák, 40-50 magyar hadifogoly, akik a francia miszsziónál dolgoztak. A jó helyeket természetesen a szövetségesek, a csehek foglalták el. Mi lekerültünk a poggyászraktárba, ami már a vízszínt alatt volt. A friss levegőt egy ventillátor hajtotta le hozzánk, a fekvőhelyek fölött egy széles csővezeték kanyargott, amelyben a friss levegő áramlott. Eleintén kissé kényelmetlenül éreztük magunkat, különösen erősebb szélben, midőn a hullámok csapkodták a hajó oldalát. Tengeri betegséget nagyon kevesen kaptak, pedig több mint 60 napig utaztunk. Az út eleintén minden különösebb esemény nélkül telt el. Ritkán találkoztunk hajóval, hiszen Vladivosztok felé alig volt forgalom. Délebben Kína és Japán között már sűrűbben közlekedtek a hajók, több hajóval is találkoztunk. Kezdett már meleg lenni. Lenn vagyunk Dél-Kína magasságában. Aránylag elég nyugodt utunk volt eddig. Egy este, midőn már Hongkong felé járunk, a matrózok megkötnek mindent, ami leköthető, leszednek minden ponyvát, vagy vitorlát, s biztatnak bennünket, hogy jön a tánc. Teszik ezt egy tengerjáró lenézésével az első ízben utazóval szemben, teszik ezt egy amerikai önhittségével a többi nációkkal szemben. Tényleg, késő este elkezdődött a mulatság. Recsegett, csikorgott minden, lenn ülünk a poggyászkamrában, egyenesen állni nem tudtunk, mert erősen inog a nagy hajó, a hullámok olyan kísérteties dübörgéssel csapkodják a hajó oldalát. S mi lenn ülünk a vízszint alatt. Megjött a tájfun, a dél-kínai tenger rettegett szele. Ilyenkor minden hajó, tekintet nélkül az útirányra, igyekszik a tájfun centrumát kikerülni, mert ez pusztulást jelent. Később Hongkongban olvastam, hogy ez a tájfun végigviharzott a Fülöp-szigeteken, rengeteg pusztítást okozva. Egész éjjel tartott a vihar. Hamar elaludtunk, mert erősen lóbálta a vihar a hajót; reggel, midőn a fedélzetre mentünk, még mindig erősen hullámzott a tenger, pedig a szél már alábbhagyott. Közel egy heti út után befutunk első állomáshelyünkre, Hongkongba. A természettől is erősen védett kikötő. A szárazföldbe mélyen benyúló, aránylag keskeny öböl végén Hongkong városa. Meglepődünk azon a forgalmon, amit a kikötő mutat. Hajó hajó mellett, a part mentén kereskedőházak, valóságos paloták, fényűzés, luxus, tövében a szegénység, a nyomor. A kikötő telve van kisebb-nagyobb csónakokkal, a csónak végén egy kis kalyiba, ott lakik az egész család. Kínaiak. Halásznak és koldulnak a hajók utasaitól. A kisgyerek derekán kötél, ha vízbe esik, máris húzzák kifelé. Az ut66