Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

19. „President Grant". Hajónk. reglye, s egy francia tiszt olvasta a névsort. Akinek a nevét olvasta, helyet foglalhat a dereglyében. Őrülten izgatott voltam. A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani. Olvassa K. Ottó. Annyira franciás kiejtéssel, hogy nem mertem jelentkezni, hátha valaki más is van hasonló nevű. A többiek kiabálnak: Ottó, Ottó! Erre észbekaptam, és jelentkeztem. Rám néz, azt hittem menten fölfedi a dolgot, végre helyet foglaltam a dereglyén. Moccanni se mertem; a hajóhoz érünk, fölmegyünk létrán, új ellenőrzés. Végre benn a hajóban. Mázsányi kő esett le szívemről. De még mindig nem voltam egészen nyugodt. Hátha keresnek? A korlátnál nézem az utasok beszállását. Csehek, légionisták fegyveresen, megrakodva zsákmánnyal, sokan feleségükkel. Néha hangos sírás, átkozódás. Nézem, mi történt. Egy vitéz cseh hitegetett egy orosz nőt, egész a hajóig elhozta, átadja írásait, a női utasról szó sincs benne, a vitéz beugrik a hajóba, a nőt visszatartják. Az sír, haját tépdesi; nevetés a válasz. Egy tönkretett élet, egy a sokból, ami a csehek lelkiismeretét terheli. Végre megszólal a mély hajókürt, szól harmadszor is, csikorognak a tonnás vasmacska láncai, vastagok, mint a derekam, megindulnak a hajócsavarok, elindulunk. Hála Istennek! 1914-1920. Majdnem hat esztendő! 24 éves voltam, amidőn bevonultam, 30 múltam, az élet legszebb hat éve nincs, csak a 65