Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

a nagy hideg, nem oly hideg, mint a Bajkál-tónál, de állandóan -20° R. alatt, az öböl is befagyott, úgyhogy teherautók szaladgáltak rajta. Ebben a hidegben már csak nagy nehezen tudtam a motort elindítani. A karburátort (a benzinporlasztót) melegíteni kellett, az olajtartály befagyott, a tengely melegre futott. Egy alkalommal sehogysem tudtam a gépet elindítani. Szalad egy angol altiszt, kérdezi, mi a baj. Sejtelmem sem volt róla. De azért magyaráztam, hogy a dugattyúfejben van a hiba. „Csináljuk meg másnap" - volt az üzenet. Másnap szétszedtük a gépet. A társam épp annyit értett a dologhoz, mint én. De szétszedtük. Hibát persze semmit sem találtunk; újra összeraktuk a gépet, s másnap egészen jól működött. Akkor vettem észre a hibánkat. Mi a porlasztót, mivel sehogysem akart a gép indítani, egészen kinyitottuk, így benzin került a dugattyú fölé, s a dugattyú oldalán lemosta az olajat, s nem volt kompresszió. Lassan belejöttünk a mesterségbe. Majdnem fél évig dolgoztam ebben a minőségben, kaptam végül az angol missziótól működési bizonyítványt, amelyben az ügyes mechanikussal nagyon meg voltak elégedve. Én is a bizonyítvánnyal, hanem sajnos a bizonyítványom, amelynek alapján később én is az amerikai vöröskereszt egylethez folyamodtam munkáért, elveszett. Igaz, hogy félév után eladhatták a gépet ócskavasnak. Lakásunk a kaszárnyában tűrhető volt. Négyen voltunk egy szobában. Életviszonyok tűrhetőek. De mit ért minden! Jöttek hazulról a megkésett hírek a kommunizmusról, románokról, nyomorúságról. Ugyan ki törődik most velünk? Hazajutunk-e egyáltalán? Egymást keserítettük. Egyik lakótársunk majdnem búskomor lett. Erőszakosan tartottuk távol magunktól a sötét gondolatokat. Kitettünk a szobában egy táblát: „Ebben a szobában háborúról, politikáról és hazamenésről ne beszéljünk!" Egy nagy haszna volt annak, hogy a villanytelepen minden második éjjel voltam szolgálatban. A kaszárnyában megkaptuk az élelmezést akkor is, ha munkában voltunk. Viszont a generális házában jó barátságba keveredtünk a kínai szakácsokkal, így mindig kaptunk a generális konyhájáról vacsorát és reggelit. így ha a nikolszk-usszuriszki táborból bejött valamelyik ismerősöm ügyes, bajos dolgát elintézni, befeküdt az ágyamba, megette az ennivalót, megitta az innivalót; akárhányszor megtörtént, amidőn reggel, munka után hazamentem, egy kis cédulát találtam: Itt voltam, ettem, ittam, köszönet érte. X.Y. Mivel a szolgálat csak addig tartott, amíg a generális házában élet volt, rendszerint éjfél felé jött az angol altiszt és utasított, hogy állítsam le a gépet. A kaszárnyába menni nem volt bátorságos, mert hol itt, hol ott lövöldöztek, ezért rendszerint a generális házában aludtam. így a nappal teljesen rendelkezésemre állott. Állandóan a városban voltam, hiszen Vladivosztok abban az időben a világnak legtarkább lakosságú városa. Oroszok, japánok, amerikaiak, az entente 55