Udvardi Lázár: Emlékeim a hadifogságból 1914-1920 (Bajai Dolgozatok 10. Baja, 1996)

Rövid időre a csehek vették át a táborparancsnokságot. Később a fehér tisztek, de már csak rövid ideig. Nemsokára megjelentek táborunkban Távol-Kelet leghatalmasabb népének, a japánnak a katonái. Egy szép szeptemberi délután láttuk meg először a japánokat. Az állomásról jöttek teljes rendben. Elől a kürtösök 16-an, 4-4 egy sorban. Mindig egy sor, 4 kürtös fújt egyszerre. Elég egyhangú dallamban. Utánuk a zászlóalj, khaki ruhában, teljes fölszereléssel. Alacsony, zömök, jól megtermett emberek. Néha-néha egy elnyújtott kommandó. A kommandóra mintha nem is emberek, hanem gépek válaszolnak, pontosan, nyugodtan, szemrebbenés nélkül. Jöttek a géppuskások, végül a trén. Eltűntek a felső táborban. A jövő emberei. Hideg, céltudatos, kíméletlen nép. Jöttek, névleg azért, hogy a cseheket megsegítsék, valójában, hogy megvessék lábukat KeletSzibériában és a kelet-kínai vasútvonalon Mandzsúriában. Másnap már kezdődött az ismerkedés. Bejönnek barakkunkba, megnéznek mindent, megtapogatnak mindent, érdeklődnek minden iránt. Hozzánk egy altiszt járt be. Törve beszélt angolul, így tudtam vele érintkezni. Első, hogy elvitte a fülvédőm, mert néki nem volt, hozott érte cukrot. Aztán elkezdett tanulni németül. Nagy törekvés volt benne. Viszonzásul minket tanított japánul, akár akartunk, akár nem. Maga a japán nyelv igen könnyen elsajátítható. Már pár hét múlva tudtam velük kicsit gagyogni. De nem sokáig voltunk együtt. November elején elindítottak bennünket Kelet felé. Áthaladtunk Mandzsúrián. Az állomásokon tarka kép. Oroszok, fehér ruhába öltözött csöndes mandzsuk, zajos, lármás kínaiak. Alig tudunk szabadulni tőlük, mindenáron a nyakunkba akarják sózni portékájukat. Minden állomáson olajban sült csörgefánkszerű süteményt kínálnak. Áthaladunk Charbinon, Kelet lüktető életű városán. A városba nem juthattunk be, mert rövid ideig álltunk. Charbin után az állomások mindenütt magas fallal vannak körülvéve. A falakon lőrések. Érdeklődésünkre az a válasz, hogy a rabló tunguz bandák ellen kell ez a védekezés. Maguk az állomási épületek szépek, egyikmásik kínai pagoda stílusban. Az állomásokon rengeteg liszt fölhalmozva. Áthaladunk Mandzsúrián. Útközben az egyik állomáson hallottuk a fegyverszünet hírét. Olvastuk a feltételeket; nem akartunk hinni szemeinknek. Egy pontja különösen bennünket érint. Az entente hadifoglyait azonnal kicserélik, bennünket pedig a jó Isten tudja, mikor. Már akkor éreztük, hogy mi a különbség győztes és legyőzött államok között. Jaj a legyőzötteknek, már Brennus óta. Mi lesz velünk? Hogy fogjuk az otthont találni? Ezek a kérdések, amelyek állandóan a tudatunkban voltak. Még szerencse, hogy az utazás, s az új impressziók feledtették annyira-amennyire helyzetünk nyomorúságát. Lassan megérkeztünk rendeltetési helyünkre, Nikolszk Usszuriszkibe. Már pár állomással a végállomás előtt rossz hírek járnak. A kozákok brutálisan bántalmazzák az érkező hadifoglyokat. Meglehetősen nagy aggodalommal érkeztünk meg az 43